#16 Az első napok Busanban

“The most beautiful in the world is, of course, the world itself.” - Wallace Stevens

Augusztus legeleje, avagy az első napok BUSANban.

#15 Szöul körül egy hét

„Az utazás előbb szótlanná tesz, majd egyszer csak azt veszed észre, hogy elkezdenek záporozni belőled a történetek.” (Ibn Battuta)

#14 Az első 24 óra

Ha érdekes helyen jár az ember, az idő szinte megbolondul, s oly nyargalásba kezd, hogy mire kettőt pislantunk, már el is szaladt a nap. /Böszörményi Gyula/

13# Öt dolog, amit nem szeretek Koreában

Mielőtt kiszelektálnám mik azok, amiket szeretek Koreában, nehézkesen, de összeszedtem öt olyan jelenséget, amit nem igazán kedvelek, vagy éppen egyenesen utálok Koreában.

1. Védjük a környezetünket! Vagy ne...

Alapvetően a környezetszennyezés, a szemetelés minden embert megérint, kit mélyebben, kit kevésbé mélyrehatóan. A magam részéről, mint mint lovas, mint természetkedvelő ember úgy gondolom különösen érzékenyen érint, ha szemetelést tapasztalok, így nem csoda, ha Koreában nem egyszer elkapott már a ,,hogy törne le a kezed, te bunkó!" érzés.
Persze odahaza is számos ilyen ember van, szemetelnek zsákszámra az éj leple alatt. Viszont az én meglátásom szerint, a magyarok ezt titokban, valamennyire szégyenkezve, gyorsan teszik. Teljesen a tudatában vannak azzal, hogy, amit tesznek az rossz. Félnek a büntetéstől, félnek, hogy valaki meglátja őket, legyen az egyszerű civil, polgárőr, rendőr. Ezzel szemben itt az utcán olyan légies könnyedséggel képesek a félig megivott sörös dobozt a fatövébe hajítani, hogy felocsúdni sincs időd, csak egy ,,개새끼-t" mormolsz el a bajszod alatt, ami egy elég csúnya koreai kifejezés. A röplapokat úgy lövöldözik motorról a boltok töveibe a reggeli kihalt utcákon, hogy attól félsz, ha eltalál egy, menten padlót fogsz. Aztán másnap arra sétálsz, ugyanazon az utcán, ahol a sörös doboz a fa tövében feküdt, ahol a boltok előtt röplapok hevertek, és nyomuk sincs már. Aztán, ahogy éjszaka tovább mész, és lépten nyomon félig kiborult kukás zsákokba botlasz, végignézed, ahogy az arra sétálók a szemetüket próbálják még a piramis tetejére eszkábálni, ami persze leborul, szerte-szét, de senkit sem érdekel. Aztán reggel hétkor munkába mész arra, s nyoma sincs már a szeméttoronynak, egy darab papírfecni sincs a környéken.

Szemetelés tekintetében Korea nagyon ellentmondásos, de egyet biztosan állíthatók, leáltalánosítva, az egyén, a környezetére nem mondható igényesnek. És itt nem a gyönyörű tisztaságú parkokról, a jól karbantartott tömegközlekedési eszközökről, állomásokról vagy magukról az utcákról beszélek, hanem az egyénekről és az egyén cselekedeteiről. Ezt kezdhetjük egy lakással, egy kollégiumi szobával akár, egészen a tengerpartokig, de nézzük mik a tények, és, mik a tapasztalatok.

•  Alapvetően kevés a kuka. Ennek gazdasági oka van, s nem volt ez mindig így, nem volt ennyire kevés a szemetes, számuk az utóbbi években csappant meg. Az bevezetett Volume Based Waste Fee megnövelte a szelektív hulladékgyűjtést, az újrahasznosítást, egyúttal azonban a nyilvános kukák felszámolásával is járt. Erről sajnos magyar cikket nem találtam, így nem linkelem, és nem is megyek mélyrehatóbban bele, viszont ezeknek a díjaknak a bevezetése fellendítette az újrahasznosítást, a környezettudatosságot. A ,,nincs kuka" kifejezés alatt azt kell érteni, hogy előbb találsz tökéletes tisztaságú, ingyenes nyilvános mosdót, mint szemetest. Ettől függetlenül semmilyen szemétnek nem szabadna a földön végeznie. Nem volt ritka jelenség, hogy már-már elneveztem a szemetemet, Wilson és társai... Nehéz is ezzel azonosulni, főleg, aki csak rövid ideig van Koreában, és beletelik egy kis időben, amíg már ösztönösen nem teszi fel a kérdést valaki ,,Hol egy kuka?".
•  Ha mégis a földön végzi, annak aztán pár órán belül hűlt helye lesz. Az utcákat az éj leple alatt tisztára nyalják,  valamint napközben is folyamatos a takarítás, akik a szemétszedéssel vannak elfoglalva, azok valóban azzal vannak elfoglalva. Reggelre kitakarított utcákon sétálhat már az ember, és minden kezdődik elölről. 
• Alapvetően rendkívüli mennyiségű szemét termelődik. Csak, hogy szemléltessem egy példával: Ha tehetnék, akkor az Oreo keksz minden egyes kis kekszét, egyenként becsomagolnák még pluszba. De ez még semmi ahhoz, hogy a nyolcas kiszerelésű wc papír, minden egyes kis gurigája még egy plusz, kidobandó réteggel is be van vonva. Előfordul már természetbarát bevásárlótáska, de amíg INGYEN vagy nagyjából 20 forinttért masszív, nagy szatyrot kap az ember, nehéz kimozdulni a komfortzónából. Az élelmiszerek alapvető csomagolása egyébként mindenféle előnnyel is bír, de Korea gyakran kimeríti az indokolatlanság fogalmát. Korea ezzel egyébként tisztában van. Mármint valamennyire biztosan. Vegyünk némi tényt is alapul: ,,A műanyagtermelés kezelésére a dél-koreai kormány azt tervezi, hogy 2022-re 30%-kal, 2030-ra pedig 50%-kal csökkenti a műanyag-felhasználást. Továbbá a jelenlegi 34%-kos újrafelhasználási rátát is feltornázzák 70%-ra 2030-ig." Ez egyébként tiszta sor, a szelektív műanyaggyűjtés egyre nagyobb teret hódít. ,,Tavaly betiltották az egyszer használatos poharakat a kávézókban és a gyorséttermekben". Ez 2019-re, vagyis egy év alatt csak részben valósul meg, de rengeteg gyorsétteremben többször használatos, kemény műanyag poharak vannak, ugyanígy a kávézókban is, persze csak, ha ott fogyaszt az ember. ,,Ezeken a helyeken már csak többször használatos pohárból lehet inni. Idén pedig a bevásárlóközpontok eldobható műanyagzacskóit is betiltották." Ezt sehol nem véltem még felfedezni, de konkrétan sehol. 
• Egy csillifitti leányzó, tökéletes sminkben, belőtt hajjal megjelenik, de az ingje sokszor gyűrött, a szobájába pedig aligha hívna be. A rumli egy dolog, az igénytelenség még egy. Amikor cserediák voltam, a brazil és egy német barátnőnknek is koreai szobatársa volt, és meglehetősen nehéz együttélésről beszéltek gyakorta. Nem csak a széthagyott ruhák, az ételmaradékok, de összetették a kezüket, hogy nem volt a szobához konyha. Kivételek persze vannak, aki előbb nyalja tisztára a fürdőszobát, mint, hogy kisminkelje magát, de a hobbim az általánosítás. Éttermekben, kávézókban, a tengerparton, egyszóval mindenhol nagy rumlit képesek maguk után hagyni.
• Szelektíven mindent is. Mindezek ellenére, ahol van kuka, ott túlnyomó többségeben az embereknek adott a lehetőség, hogy mindent szelektíven gyűjtsenek, még az ÉTELT is.
  

  

  A gyorséttermekben, boltokban (ahol ugye bent ehetsz) nagyon jól megfigyelhető, hogy az ételmaradék, a papír és a műanyag külön helyre megy, és itt az ételnek is rendkívül fontos szerepe van, amit sokan nem is gondolnának! Egy gondolat erejéig ússzunk szakavatottabb megfogalmazású vizekre: ,,Az élelmiszergyártáshoz szükséges energia (benzin, olaj, földgáz, elektromos áram) előállítása és felhasználása széndioxid-kibocsátást okoz. Ha az ételt kidobjuk, ez a széndioxid-kibocsátás felesleges volt. Az EU-ban az élelmiszer-hulladék évente 170 millió tonna CO2-kibocsátását okozza. Ez annyi, mint Románia vagy Hollandia 2008 évi teljes CO2-kibocsátása. Becslések szerint az élelmiszer-hulladéknak köszönhető CO2 -kibocsátás 45%-át a háztartások okozzák. A gazdag országok CO2-kibocsátásának 10%-a olyan élelmiszer miatt keletkezik, amit nem fogyasztanak el. A szemetesbe dobott élelmiszer nagy eséllyel egy szemétlerakóba kerül. A szemétlerakóban a rohadó ételből metán szabadul fel. A metán 25-ször erősebb üvegházhatású, mint a szén-dioxid. Minden tonna, szemétlerakóba küldött élelmiszer-hulladék 4,5 tonnányi szén-dioxid kibocsátását okozza. Rengeteg CO2 kibocsátását lehetne megspórolni, ha az élelmiszer-hulladékot malacoknak adnánk. De sajnos ez tilos az EU-ban. Nem úgy Japánban, Dél-Koreában és Taiwanon, ahol ez épphogy kötelező."
  Ezen kívül az élelmiszer hulladékot felhasználják villamos energia előállítására is, 2013-tól napjainkig mintegy 100%-os az élelmiszer hulladék újrahasznosítása valamilyen szektorban. Nem olyan rég különböző eljárásokat követően ezek a tengerekben végezték.

Persze, ha erről megkérdezel egy koreait, rögtön azt mondja, hogy sosem szemetelne, sőt, ha teheti szelektíven gyűjt. Vajon, amit előtte pár órával a parton hagyott szemét egy kellemes délutáni fürdőzés után, az nem számít szemetelésnek, mert úgy is eltakarítják? A Greenpeace Korea egyébként egyre nagyobb teret ér el a hangjával, szerintük a szabályozások, a szigor hanyatlása, és a műanyag alternatíváinak a hiánya okozza a hulladékok okozta szennyezést az országban.

Így lesz aztán Korea egyszer szemetes és egyszerre tiszta ország. Összegezve tehát első, második talán harmadik blikkre is egy szemetes országnak tűnik, mintha a szemét kérdés nem igazán lenne átgondolva, mintha az emberek kedvükre szemetelnének, aztán a szemét eltűnik pár óra leforgása alatt, és a kollégium is szelektíven gyűjt mindent, a kartonpapírt, a dobozokat, az ételmaradékot. 

2. Megőrjít, ha valaki csámcsog? Koreába csak füldugóval!

Sosem felejtem el, amikor 2018 áprilisában az évközi vizsgáimra készültem a kolesz kilencedik emeletének folyosóján lévő közös helységben. Egy lány érkezett, aki hangosan telefonálni kezdett, amivel semmi bajom sem volt, egészen addig, amíg el nem kezdett enni. Örökre belém égett az égzendítő csámcsogás, sem kizárni nem tudtam, sem elég hangosra tekerni a fülesemben a zene hangerejét, mintha a zene is a csámcsogás ritmusát vette volna fel. Úgy gondolom, hogy rengeteg esetben a fülhallgató számomra mentsvár itt. Tény, ami tény: csámcsognak. Nem nyitott szájjal esznek, ó te kis butus, mire gondolsz. Olyan művészi szimfóniát képesek elcsámcsogni akár rágóval, akár egy tál levessel, hogy agyvérzést tudok kapni, főleg úgy, hogy Google barátom segítségével én már évekkel ezelőtt diagnosztizáltam magam, és már a nevét is tudom a gyereknek:

,,Előfordulhat, hogy utóbbiak úgynevezett mizofóniában szenvednek, mely szó szerinti fordításban a hangok utálatát jelenti, konkrétabban azonban egy olyan állapotot takar, mikor valaki túlérzékeny bizonyos hangingerekre, vagyis azok különösképpen dühítik vagy éppen undorítják, és csak igen nehezen lenne képes kizárni azokat, már ha képes rá egyáltalán.  Mi az a mizofónia? A mizofónia mechanizmusa még nem teljesen ismert, és kutatása is igencsak gyerekcipőben jár, az eddigi eredmények alapján azonban valószínűsíthető, hogy a tüneteket az agy hallóközpontjának diszfunkciója, vagyis egyfajta idegrendszeri rendellenesség okozza, és nem a fülekhez, illetve azok túlérzékenységéhez van köze."

A nagyon csípős, forró étel akaratlanul is képes az embert hangosabb evésre késztetni, de itt ehhez még hangos orrszívás is társul. Apropó orrszívás. Egy másik gyönyörű etűd, amit élvezet hallgatni például a buszon. Hányszor, de hányszor akartam már zsebkendőt felajánlani az előttem vagy éppen mögöttem ülőnek. Az a tipikus ,,annyira megszívom az orrváladékom, hogy le is csorog a torkomon, de kicsit sem zavar" jelenség. Aztán az orrfújás illetlenség, na persze... Itt biztos nem hallod, hogy ,,Ne szívd! Fújd!"

A felgargarizált köpködés hangja már el is úszik az ember füle mellett, ahogy azon ügyeskedik, hogy ne lépjen bele, hiszen az előtted masírozó, hatvanas éveiben járó férfi éppen csak nem köpte le a cipődet. Sokszor viccelődtünk azon, hogy ez amolyan ,, ha elég idős leszel fiam, és elég rátermett az életre, te is megteheted, bárhol(!!!!!!!!!) bármikor".

3. Megfagysz és kész

Ez csak a nyári időszakot érinti igazából. Míg a magyarok a buszokon tapasztalt hőségre panaszkodnak, addig itt mindent túlhűtenek. Pulóverben ülök a kávézóban, az ablakon túl viszont fürdenek az óceánban, csak, hogy szemléltessem kissé a jelenséget, és most ez a papucs sem tűnik túl jó ötletnek, amit viselek. Döbbent csodálattal állok a dologhoz, hogy nem betegedtem még meg, és, hogy az osztályom nincs tele taknyos gyerekekkel. A tanáriban ma már kénytelen voltam lekapcsolni a klímát, mert olyan erővel fújta a 22 fokot, hogy még a papírjaimat is megborzolta. A szervezet valószínűleg hozzászokik, a buszokon tapasztalt hűtés már olykor fel sem tűnik, szerencsére itt el is lehet a fejünk fölött zárni, nem úgy, mint a metrókon, vagy egy taxiban.

4. Önzés az élet lehető legtöbb területén

A versengés és az úgynevezett önzés a régmúltra vezethető vissza, hiszen Korea sorsa a hihetetlen ütemű fellendülést megelőzően rendkívül hányatott volt. Nem csoda, hogy a ,,Mizu/Hogy vagy?" kérdésük direktbe lefordítva ,,Ettél? / Ettél ma már?", amire persze nem azt a választ várják, hogy felsorold mit reggeliztél vagy ebédeltél. Viszont ahelyett, hogy a múltban járnánk, vegyünk két szempontot, ahol ezek megjelennek, legalábbis az én egyéni meglátás szerint természetesen.

⦁ Iskola

Versengés versengéssel fűszerezve. Csak, hogy egy példával éljek, a suli, ahol dolgozok, bár nemzetközi, és az oktatás angolul folyik, fele arányban koreai diákokat tudhat diákjainak. Aztán elgondolkozol, hogy mennyire jó, hogy ilyen fontosnak tartják az angol oktatást, kecsegtetőnek találták a követelményrendszert, és a gyerekek persze minden nap koreai nyelvoktatásban is részesülnek. Aztán persze kiábrándulsz, mikor összeáll a kép: a gyerekek többsége délután koreai iskolába mennek, és itt még mindig hat éves gyerekekről beszélünk. A szülők úgy vélik a teljes értékű angol nyelvű iskola mellett a gyereknek teljes értékű koreai nyelvű, délutáni iskolára is szüksége van. (egységesen 15:40-kor indulnak haza a buszok az International School of Busanból). És akkor a sportok, hangszerek még szóba se kerültek. Mindent azért, hogy a gyerek a legjobb legyen, hogy orrvérzésig tanuljon, hogy megutálja az iskolát. Elképzelhetetlen Magyarországon, hogy egy hat éves átlagosan 22:30 és 23:00 között feküdjön le minden nap aludni, ugye? Persze akadnak olyan koreai családok, akiknél ez nem így van, de az sem a döntő többség, és nem is a társadalmi standard. Minél tehetősebb egy család, a gyerek annál leterheltebb különtanárok, akadémia szempontjából, s ez már egy újabb, kimeríthetetlen témakör lenne.

⦁ Közlekedés

Szeretünk viccelődni, hogy ,,az út túloldalára születni kell". Elütni még nem láttam embert, amit csoda számban tartok, hiszen nem egy életbiztosítás átkelni a GYALOGÁTKELŐN. Résen kell lenni, hiszen az autósok rendkívül utálnak megállni, és van, hogy neked már rég zöld, de még átoson, áterőszakolja magát a piroson. A taxisokra jellemző, hogy átcsorog, miközben te légies könnyedséggel masírozol át a zebrán. Sőt, ha kell, le is dudálja az előtte levőt, hogy az mi a búbánatért állt meg a pirosnál.
Ha azt gondolod valaha is valaki maga elé fog engedni Koreában, ki kell, hogy ábrándítsalak. Megtörtént? Nem fog újra. Viccet félretéve, a férfiak nem engedik maguk elé a nőket, a fiatalok sem az idősöket, akiket félteni egyáltalán nem kell, belédállítja a könyökét, ha arról van szó, hogy két másodperccel előbb szállhat le a metróról. Az ajtót még csak-csak megfogják, hogy ne vágódjon az arcodba, de igazából ez sem túl jellemző. Még az is lehet, hogy ők csinálják jól. Természetesen szemet gyönyörködtető jelentekbe is botolhat az ember, de egy biztos, az egyén érdekei döntőek, legyél mindig résen a járdán is, ahol a motorosok úgy közlekednek (főként ugye a futárok), mintha az, hogy elüt-e vagy sem, az kizárólag a te problémád lenne csak.

4. Szmog

Vidéki kisvároshoz, erdei lovaglásokhoz szokott kis tüdőm és szemem nehezen azonosul azzal, amikor az épület teteje már nem látszik a szmogtól. Busan mentségére szóljék, hogy az elmúlt húsz napban nem volt probléma a levegő minőségével, viszont ma már nem játszhattak kint a gyerekek az udvaron. A vörös jelzés (a képen az első, ami a hétfői napot jelöli) a legrosszabb, a zöld a legjobb. (2019.08.19.)

5. Fél karom egy kis gyümölcsért

A gyümölcsök, zöldségek ára rendkívül magas, vegyünk is néhány példát. A gyengébb minőségű, kisebb alma kilóára a legolcsóbb helyen is 2000 forint körüli won, ami 5000 forintos összegekig is felmehet. Az barack ára 2000-5000 forint kilóáron van, attól függően milyen barack. Tíz darab körtét legutóbb 8700 forintért láttam, s még sorolhatnám milyen árakba képes botlani az ember. Nem feltétlenül importált gyümölcsökről van szó, sőt. Szerencsére a sulink menzáján mindig van valamilyen gyümölcs, aminek jó esetben még íze is van. Egy biztos, gyümölcsdiétától nem kell félnem itt.

#12 Újra Koreában

,,A világ tele van olyan ajtókkal, amelyeken keresztül megdöbbentő lehetőséget láthatunk - csak ki kell nyitnunk őket." /Tina Seelig/

És én kinyitottam. Újra.

2019.08.11. 23: 40 (vasárnap)

Nehéz belekezdeni, nehéz megtalálni a megfelelő első szót, mondatot, főleg, hogy egy koreai srác eléggé lekorlátozza a bal kezemet az írásban, ugyanis a Busanba tartó vonaton bealudt és az egész felkaromat párnának használja. Nem csodálom egyébként, már éjfél van lassan, ez az utolsó vonat Szöulból, ami jelenleg 294 km/h-val halad. Szemeim kisírva, pedig ekkor már hetek óta Koreában vagyok, ekkor már az első iskolai hetemen is túl vagyok az International School of Busan-ban, ahol a Campus Mundi jóvoltából, a szakmai gyakorlatomat töltöm. Mi ez az érzelmi mélypont mégis? Kezdjük talán az elején…

2018 első felében négy hónapot töltöttem Dél-Koreában, mint egy egyetem hallgatója. Suwonban éltem, innen a blog elnevezése is. Suwon egy milliós lakosságú város, mely Szöul belvárosától nagyjából 50 perces metrózásra van. Az egyetem csodálatos campusa, a kurzusaim, a megismert barátok, a megjárt helyek, a koncertek, az élmények..., felejthetetlenné tették Koreát. Előttem van, mikor sírva írtam meg az utolsó bejegyzésemet abból az évből, amikor leadtam a szobánk kártyáját a kollégium portáján…, ahogy a reptérre indultam. Nagyon boldog voltam, hogy végre haza térhetek, de fájt is, hogy a hónapok észrevétlenül rohantak el mellettem. Valószínűleg a szentimentalis szó egyik szinonímája én vagyok. 

Telt múlt az idő, elérkezett 2019 és az államvizsgám közeledte, bennem pedig újra megmozdult valami. Valahogy ki kellene maxolni azt a bizonyos ,,hallgatói jogviszonyt”. Mondhatnám azt is, hogy addig kell nyújtóznunk, ameddig a takarónk ér, és sajnos sokan nem is gondolnák, az a bizonyos takaró, milyen hosszú is, vagy milyen nagyra is tudjuk nyújtani a karunkat. Ez alatt azt kell érteni, hogy amíg az ember egyetemi hallgató, jogviszonya van, addig számos olyan egyedi lehetőség várja, amihez csak annyi kell, hogy az ember merjen lépni. Előre. Az ismeretlenbe. Bár az én esetemben ekkor már az ismertbe, hiszen eldöntöttem: megpályázok egy Campus Mundi szakmai gyakorlatot. Ennek a hatalmas előnye, hogy diplomaszerzés után is teljesíthető, így bátran vágtam neki a pályázati anyagok begyűjtésébe, megírásába és nem utolsó sorban megtalálni azt a bizonyos fogadó intézményt, akik segítenek aztán megvalósítani a gyakorlatot. Itt aztán nem volt egyszerű dolgom. Míg az első koreai utamnál Szöult és környékét néztem ki, ez alkalommal már tudtam: Szöul nem minden, sőt! Így aztán nagyon boldog voltam, mikor Busan-ból egy remek csapattól, megkaptam a fogadólevelemet, s kisvártatva a pályázatom is leadásra került. A főiskolám ismét támogatott mindenben, a családom is, reménykedve vártam, hogy vajon sikerül-e. Tudom, hogy az utolsó utáni pillanatig remél az ember, hogy mindig pozitívnak kell lenni, de a léc ezúttal magasabb volt, én pedig sosem voltam éltanuló. Szakdolgozatom leadása után, de még az államvizsga előtt érkezett meg az email: pályázatom TÁMOGATOTT státuszt kapott, magyarán szólva: a Tempus Közalapítvány támogatja a kiutazásomat, a három hónapos szakmai gyakorlatomat Dél-Koreában, Busan városában.  Ez volt Május 24. Mintha csak tegnap lett volna...

Kicsit elszégyellte magát utazótársam, átpakolta magát az ablakfelé. De aztán megint kókad a feje, ezúttal előre, miközben a KTX (Korea Train eXpress) könyörtelenül vágja az éjszakát dél felé.

Miután néhányszor azért átfutottam a levelet, sebesen kedztem végig telefonálni a családot, majd barátnémat Barbit, hogy van-e programja a nyárra, ugyanis: repülünk Koreába! Emlékszem, amikor még csak viccelődtünk vele, hogy meghívom egy repjegyre, aztán... Aztán keresztszüleim is elkezdtek eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha! Mi lenne, ha ők ketten, meg a két unokatestvérem is csatlakozna a bulihoz, és egy kisebb turistacsoportot alkotva vágnánk neki az országnak, s mivel nem először járom meg Koreát, idegenvezető sem kell. Hetekig tartó repjegyfigyelés, szállásnézegetés, tervezést követően, a kiscsalád nekivágott az útnak, át Dubaj forgatagán, egészen Dél-Koreáig. Megtettük azt, amit csak az igazán bátrak és merészek tudnak: egy hétbe minden kiemelt helyet, Suwont és még Gangneungot (Japán-tenger) megjártuk, megnéztünk, megettük és persze megittunk. Az idő borús, sokszor esős volt, ami nagy megváltás volt, mert egyszer vagy talán kétszer sütött ki a nap, és akkor is szénné égtünk. Rengeteg video készült a hétről, újra megjártam azokat a helyeket, amik a szívemhez nőttek, s olyan dolgokat is kipróbáltam, meglátogattam, amik számomra is újdonságnak számítottak. Az első érzelmi mélyrepülésem volt, mikor keresztszüleim és a két unokatestvéremet a reptérre kísértük Barbival és búcsúzkodni kellett. Vajon tényleg jól érezték magukat, láttak eleget, ettek eleget? Aztán Barbival folytattuk a kalandozást, ez terelte el a gondolatomat. Egy kis szöuli bulival kezdtünk, majd egy másnapi leutazással Busanba folytattunk. Mindazonáltal, hogy hétfőnként zárva vannak a klubbok Itaewon-ban, csak a bárokban lehet utalozni, ahhoz képest könnyűszerrel találtunk rá a nekünk való ,,táncolni akarunk" helyünkre. Busan város az ország második legnagyobb városa, 3-4 millió között van a lakosság, területét tekintve viszont nagyobb a fővásornál. Számos tengerpartja van, amik közül az egyik lesz számunkra mérvadó: Songjeong. A csodás tengerparttól nagyjából 300 méterre béreltem ki egy hostel szobát, ami megint megérdemelne, mint, ahogy minden leírt mondat, egy külön bejegyzést. A szállás egyébként 5 perc buszútra van a munkahelyemtől (másfél kilométer?), ami ahhoz képest, hogy azt mondták, hogy az iskolától kb. 50 percre vannak átlagosan az elérhető hosszútávú szállások, elég jó.

Barbit kísértem fel Szöulon át Incheon-ba a reptérre, aki velem lakott még akkor is, amikor már  napközben dolgozni kezdtem. Az első koreai utamban ez volt valószínűleg más, hogy egyedül jöttem, nem hagytak itt és mentek haza a hozzám legközelebb állók. Nem gondoltam, hogy ilyen rosszul fog érinteni...

2019.08.13. 17:40 (kedd)

Hajnali negyed kettőkor értem Busan állomásra, ahonnan taxit fogtam. Nos, általában a szállásomtól busszal minimum egy, másfél óra a busani vonatállomás, ezt a taxis röpke húsz perc alatt lezavarta. Mit neki nyolcvanas tábla, úgy pördültünk át a városon, hogy azért elgondolkodtam vajon mekkorát zuhanunk a Gwangan hídról, ha a második kanyart is százharminccal veszi be. De legalább hamar leértem SongJeong körzetbe, aztán másnap suli után ki is maxoltam a délutáni alvás fogalmát. Feltöltődtem, túllendültem az érzelmi mélyrepülésen, az iskolát is egyre jobban élvezem, feloldódtam, kezdek kinyílni a tanárok és a gyerekek között egyaránt. A munkámmal elégedettek, a mentorom pedig lenyűgöző, s természetesen az iskola önmagában is meg fog érni egy külön bejegyzést. Rengeteg teendővel, játékos tanulással, új tapasztaltokkal zárult ez a nap is az International School of Busan-ban (ISB), aztán be is költöztem délután a szállásom ,,melletti" Starbucks-ba. Imádom a kilátást a part menti kávézók emeletéről...

11# A végjáték

"Csak az búcsúzik el, aki viszont akar látni." John Green

Ezt a bejegyzést, akkor kezdtem el, mikor a szobatársam, míg én Japánban voltam, kiköltözött. Talán abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ez már a végjáték, mikor éjjel beléptem a félig üres szobába, és a búcsúlevelét, meg a közös képünket megtaláltam. Négy hónap... Ennyi ideig adott otthont Korea, és úgy érzem, mindent megtett, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat, bármikor visszajönnék ide, bárkinek megmutatnám mindazt, amit láttam, amit átéltem itt. Fáj ezt megírni, hiszen, mintha csak tegnap érkeztünk volna meg a szakadó esőben, a vak sötétben. Előttem van a kép, ahogy a két német sráccal a bőröndünkre várunk, míg a koordinátorunk üzenetekkel bombáz bennünket, hogy mégis hol a fenében vagyunk már. Már éppen egy Dubajból jött arany bőröndöt készültünk lenyúlni, mikor csak megérkezett a zöld fóliába csomagolt bőröndöm, így lendületes, ám nem túl sietős léptekkel, elindultunk az ismeretlen felé. Senkit nem ismertem, fogalmam sem volt milyen lesz itt élni, hogy, hogyan fogom kibírni az otthonomtól, a lovaimtól ilyen távol. Jelentem sikerült, élek. A kollégium hallgataggá vált, a legtöbb diák már kiköltözött, ahogy a cserediák társaim jelentős része is. A záróvizsgák is más érzést adtak, már más dolgokra kezdtünk figyelni, már másképp keltünk fel reggelente. A kolesz kisboltja is bezárt, már csak a kávézó működik, talán az sem sokáig. Az előcsarnokból eltűntek az asztalok, ahol nem olyan régen még jégkrémeztünk, táncoltunk, ahol minden este diákok tanultak éjjelig. A víz már nem olyan friss a gépből, a kollégiumban már nem ég csak néhány lámpa, már nem jár ide rendszeresen az ételfutár, már nem mozizik senki a parkolóban.
Egy nagyszabású koncerttel, egy hatalmas bulival zártuk az ittlétünket, ami az olimpiai stadionban került megrendezésre, a legnépszerűbb koreai előadókkal. Egy kedves osztrák lányba futottam a helyszínen, aztán, amikor kérdezték mellettünk a koreaiak, hogy együtt jöttünk e, nevetve mondtuk, hogy nem, a sors vezetett egymáshoz, hiszen egyedül nem olyan jó bulizni azért. A bőröndöm már bepakolva, és még mindig nehéz szavakba foglalni az érzéseket, talán a legfontosabb az a hála, amit érzek, hogy a Campus Mundi egy ilyen lehetőséget adott nekem, a családomnak, a barátaimnak, hogy minden egyes nap támogattak. Vacsorázni mentünk a kedvenc helyünkre nem rég, a még itt maradt barátaimmal, olyan volt, mintha nem a búcsú szélén állnánk, egészen hétköznapi volt, mintha a másnapi programot terveztük volna, a következő kirándulást. Hihetetlen gyorsan repült el ez a négy hónap, a kollégium most még csendesebb, mint eddig, és már csak 12 óra van a gépem indulásáig. Végre haza..., s ezek a könnyek a szememben már örömkönnyek.

#10 Utazgatás & visszaszámlálás

"Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben."

Május közepén nekilendültem, gondosan megtömködtem a hátizsákomat - amolyan, ami nem fér bele, azt akaszd rá módszerrel -, s a suwoni pályaudvar felé vettem az irányt két diáktársammal. A vonatunk a szomszédos város felől, Szöulból érkezett, s velünk együtt egészem Busanig, Korea második legnagyobb városáig robogott. Érdekes tény, hogy a vonaton (ITX), nem jön oda hozzád senki, nem kérik el a jegyedet. Azon túl, hogy a koreaiak megbíznak egymásban, s erről olykor egy-egy kiírást el is lehet csípni, a rendszerük teljesen logikus. Ha valaki más helyén ülsz, aki a következő megállóban ülne oda, akkor szólnak rád, kérik el esetleg a jegyed, de még ekkor sem gyanakvóan, azt feltételezik, hogy valószínűleg elnézted a kocsi számot. Igen, hazafele meg is történt velem, hát hogy a viharba ne néztem volna el a kocsi számot.

Busanból, a tengerparti városból ekkor még nem sokat láttunk, ugyanis utunk rögtön a repülőtérre vezetett. Gyomorgörcs garantált volt, hiszen egy újabb repülés elé néztem, a Jejuair-féle éjjeli landolás Jeju-szigetén pedig csak fokozta a repülésre irányuló állandó rossz érzésemet. A földet érés amolyan „bumm bele legyünk már ott” stílusú volt, ám egy-két turbulenciát leszámítva élhető volt, épségben megérkeztünk. A szigeten azonnal megcsapott minket a meleg, párás idő, mint egy tipikus nyár közepi este odahaza, azzal a különbséggel, hogy ott akkor, csipán május közepe volt. A szállásunk a parton volt, a buszmegállóból néhány kihalt, sötét utcán könnyen megközelíthető helyen. Koreában egyébként nem érzi soha az ember azt, hogy félnie kellene… Nem pusztán azért, mert kamerák bújnak még a legeldugottabb helyeken is, egyszerűen csak ez a biztonságérzet jár át mindent. Jeju-sziget 제주도 Dél-Korea legnagyobb, vulkanikus eredetű szigete az ország déli részén, a Kelet-kínai-tengerben. Mindössze 73 km hosszú, 31 km széles. Legnagyobb városa Jeju város, ennek a településnek a keleti részén találtunk mi is szállásra az airbnb segítségével. Magam részéről sosem volt még alkalmam ezt a honlapot használni szállásfoglalásra, és bár utólag rengeteg negatív kritikával szembesültem azoktól, akik már foglaltak a honlapon keresztül szállást, minket folyamatosan csak pozitív élmény ért, a koreaik vendégszeretete valami egészen különleges tud lenni, főleg, amikor elhiszik, hogy angolul beszélnek, közben csak angolosan ejtik a koreai szavakat. Nem nevetni, ez rendszeresen megtörténik, persze megértettük, legalábbis úgy konstatáltuk. Lepakolás után az éjszaka közepén, valószínűleg az utolsó busszal átmentünk egy szomszédos tengerpartra, a „fekete homok tengerpartra”. A homok valóban feketés színű volt, a víz hideg, de hol érdekelt ez minket? Ezen a ponton jegyezném meg, hogy a sziget szinte egészét lefedi az ingyenes, free wifi, még térdig állva a hullámzó tengerben is kedvedre fészbukozhatsz. Néhány furcsa alak jejui dialektussal invitált minket sörözni, amit fájó szívvel utasítottunk vissza miután a híres tengerparti tűzijátékozást megcsodáltuk. Aki már látott koreai sorozatot, ahol a szereplők csillagszóróznak, tűzijátékoznak a tengerparton, abban felmerülhet a kérdés, hogy ez csak a film kedvéért van? Hiszen Magyarországon nem lehet  csak úgy tűzijátékozni… Koreában, legyen szó Busanról, Jeju-ról, ha a kisbolt közel van a tengerhez, te minden bizonnyal vehetsz a vacsorád mellé egy méretes csillagszórót, vagy néhány tűzijátékot, amit aztán kedvedre lődözhetsz este. Aztán taxit fogtunk…, akarom mondani a taxi fogott meg minket, úgy tértünk haza kipihenni a több órás vonat utat, a repülést, és az éjjeli kiruccanást a partra. Ha este kószálsz, lényegében bárhol Koreán belül, sok taxi illedelmesen leáll melléd, vagy megkérdi kell-e fuvar, főleg, ha látja az emberen az elveszettséget. Mucsaröcsöge alsópusztán kószáltunk Incheon város szélén még valahol május elején, amikor egy taxi percekig követni kezdett minket, mire végre jeleztem, hogy minden oké, hiába tűnik úgy, hogy külföldiként olyan helyen caflatunk, ahol ember két lábon aligha közlekedik. Én mindig tudom, hol vagyunk, még, akkor is elhitetem a körülöttem lévőkkel, amikor még azt sem tudom megítélni merről jöttünk. Visszafordulni pedig sosem fordulok vissza, ugyanazon az úton nagyon ritkán megyek vissza, talán csak biztos zsákutca esetén, ahol a kerítés közel átmászhatatlan. A magabiztosság fél siker állítom. A hónapok elteltével a „Biztos vagy benne, hogy erre kell menni?” kérdéstől, egyre inkább a falra kezdtem mászni, s az utazásunk során is rengetegszer vágták hozzám az utazó társaim, mire a végén már csak vállat vonva csak annyit mondtam, hogy „Akkor álljunk itt és nézzük egymást”. Ha valamivel fellehet bosszantani, akkor ezzel igazán, és úgy gondolom, ha az ember az élményeiről beszél, akkor nem csak a fényes oldalát gépelje. Én nem mindig tudok azonosulni az engem körül vevő emberekkel, a tétlenség pedig egyenesen kiborít egyes helyzetekben, ha meg kezedbe vennéd az irányítást bámulnak rád, hogy „Biztos vagy benne?”. Hogy lennék biztos benne, de még mindig jobb egy tévúton tapasztalatot szerezni, mint egy helyben ácsorogni és várni a csodát. A szösszenet margójára pedig még annyit, hogy ennek dacára hamar megbékélek, nem csak emberekkel, de helyzetekkel is, elengedem és megyek tovább. Másnap reggel korán indultunk, és némi atrocitás után a kisboltban, a csodálatos Hyeopjae tengerpart felé vettük az irányt. Érdemes megjegyezni ezen a ponton, hogy Koreában májusban még tilos fürdőzni a tengerben, ennek ellenére ellesve egy búvárkodó koreai párt, csak belementem, holott a nap sem sütött, a szél is fújt. Nem volt túl nagy szerencsénk az időjárást tekintve. Természetesen a magam részéről egyáltalán nem panaszkodtam, hiszen az ég is leszakadhatott volna, én akkor is strandoltam volna, ha kell egyedül is. Ebédre kipróbáltuk a sziget méltán híres fekete malac húsát 제주흑돼지, ami azonnal belopta magát a szívünkbe. 

A Jeju-n való utazáshoz kivétel nélkül mindenki az autóbérlést javasolja, ami teljesen logikus, hiszen nem egy bonyolult útvonalú szigetről van szó, ám mi akkor vetettük el teljesen, mikor egy csoporttársunkba belementek hátulról. Valamiféle vidéki kiruccanáson voltak. Az még hagyján, hogy sem a rendőrök, sem a vétkes sofőr nem beszélt angolul, aminek az lett a vége, hogy segítség hiányában, mindent szerencsétlen cserediákok fizettek ki, de meg sem próbálták megérteni a fiúk helyzetét. Nem biztos, nem állítom, hogy teljesen ártatlanok voltak, vagy, hogy elég körültekintőek a helyzetben, minket mégis elrettentett a dolog, így bátran vágtunk neki a buszozásnak. Mondjon bárki bármit, egyáltalán nem vészes tömegközlekedni a szigeten, egyszerűen csak lassú, és olykor egy hullámvasútra hajaz. Következő két állomásunk a sziget déli részén lévő Cheonjiyeon és Jeongbang vízesések voltak, melyekből az elsőt olyan ostobán kínkeservesen találtuk meg, hogy a mai napig nem térünk napirendre. Mosom kezeim, esküszöm nem én voltam a tévútra terelő!

Estére egy kellemes hamburgerezés Seogwipo-ban, s elcsípve egy piros, távolsági buszt, végérvényesen is körbeutaztuk az egész szigetet. Az egész járaton csak mi hárman, és a hihetetlenül jófej sofőr volt, aki megkérdezte meddig megyünk, mondta, hogy aludjunk nyugodtan, ha akarunk, szól, ha megérkeztünk. Egyébként ezen a környéken az emberek előszeretettel köszönik meg a buszsofőröknek az utat, mi pedig mindig igyekszünk a helyiektől tanulni, hamar elsajátítani a szokásaikat. Másnap összeszedelőzködtünk és a reptér felé vettük az irányt. A buszmegállókban (legalábbis, amikkel találkoztam) nincs angol kiírás, még a reptér neve is koreaiul van csak feltüntetve, ám, aki ezen a vidéken szeretne utazni koreai nyelvtudás nélkül, az se aggódjon, mindenki segítőkész. 

A visszautunk már sokkal simulékonyabb landolással büszkélkedhetett, csodálatos napos időben hagytuk el Jeju-t, kevés repülésemből a legszebb volt ez idáig. Valahol Busan légterében persze már a köd vágta arcon a gépet, minket pedig az orkán szél, alig kibattyogva a reptérről. Újabb airbnb szálláshoz érkeztünk, mely közvetlen egy metróállomás mellett volt, egy igazán népszerű környéken, három perc sétára a Haeundae tengerparttól. A szálló tulajdonosa nagyon kedves, segítőkész ember volt, a szobánk tiszta, a reggelink pedig elég nyugati beütésű volt.

- Honnan jöttetek?

- Én Németországból, ő mexikói, ő pedig magyar.

- Tényleg? Én koreai vagyok.

Eme párbeszéd igazán mélyre égett az elménkbe, még most is fel-fel nevetünk. Valószínűleg, ha nem közli, a mai napig azon rágódnék, vajon ki fia borja volt a tulajdonos. Apropó bolondos, meghökkentő párbeszédek. Ha Koreában utazik az ember, szinte biztosan elkeveredik Insadong vagy Itaewon kerületbe a fővároson belül. Ezek a helyek a legjobban vonzzák be egy helyre a turistákat, itt fordul meg egyszerre a legtöbb külföldi, és ide járnak az angolul tanulni vágyó, házi dolgozatot író egyetemi diákok is, akik biztosan leszólítanak, hogy beszélgethetnek-e veled egy kicsit. Igazából egy interjú az egész, amit telefonnal fel is vesznek, velünk már számtalanszor megesett, általában persze szívesen segítünk nekik, viszont a legutóbbi élményünk olyan kérdőjelek sokaságával vágott minket tarkón a „12 órát tanulnak, könyvtárban alszanak” országban, hogy a szobatársam szíve azóta is sajog. Az megvan, mikor szemben áll veled egy egyetemi hallgató és megkérdi a szobatársad, hogy Olaszországban milyen nyelven beszélnek? Meg az, mikor röhögve mondja a társának, hogy azt gondolta, Európában az angol a hivatalos nyelv? Na, nekem megvan igen…, tegyük hozzá a pizza-pasta aranykorát éli itt még mindig.

Busanban már kevésbé feszített tempóban lézengtünk, többet pihentünk, könnyedebben vettük az egész ottlétünket. Az eső is utolért minket, ám tartva magunkat a terveinkhez, másnap Haedong Yonggungsa templomhoz látogattunk, mely a tenger melletti sziklákon elterülő buddhista templom, s Buddha születésnapja alkalmából, gyönyörű színekbe öltözött. Este a Gwangandaegyo hidat néztük meg az esőben a Gwangalli tengerpartról, és míg a cserediák társaim egy nagy napernyő alatt reszkettek, én térdig gázoltam a hatalmas hullámokban, onnan néztem, ahogy egy csapat fiatal tűzijátékozik, csillagszórózik a hol szemerkélő, hol szakadó esőben. Húst sütögetni mentünk vacsora gyanánt, ám végül az egyik felszolgáló mindent maga sütött meg nekünk, így az egyetlen dolgunk az evés volt, amiben különösen jók vagyunk. Ellátogattunk másnap Busan legmagasabb kilátójába, a homokszobor fesztiválra, gyűjtöttem tengericsillagot, megnéztük a kikötőket is, s a nap is végre valahára kisütött. Következő úti célunk Korea leggyorsabb vonatával (KTX) egy útba eső város, Daejeon volt, ahol ismét egy éjszakát és egy napot töltöttünk el. Az igazat megvallva vasárnap délutánra már olyan kimerültek voltunk, hogy a vasútállomáson még a jegyünket is átakartuk íratni egy előbbi időpontra, ami végül nem jött össze, így órákig egy kávézóban ismerkedtem az aztékok történetével, valamint az amerikai-mexikói kapcsolattal. Hiszen kitől tanulhatnánk többet, mint egymástól?

Vasárnap éjjel, fáradtan, lógó fejjel érkeztünk végre valahára vissza a kollégiumba, ahol szobatársam már várt. Nem láttuk egymást pár hétig, ugyanis a barátjával utaztak egy kicsit, és Japánba is átruccantak körülnézni. Aztán a május nagyon hamar véget ért..., kaptam egy amerikai lánytól ingyen koncert jegyet, amire történetesen a mexikói barátnőmnek már volt jegye, így együtt mentünk el. Túráztunk Gubong szigetén, igyekeztünk minden órán részt venni és kitartani az egyetemen, naponta jártam át Szöulba hol egyedül, hol társaságban. Ellátogattunk a Koreai Demilitarizált Övezetbe, voltunk kétszer is moziban, részt vettünk iskolai rendezvényeken, piknikeztünk a Han folyó partján, és egy magyar házaspár is ellátogatott hozzám Suwon-ba, így a Hwaseong erődöt sokadjára is végigjártam. 

A záróvizsgáink már javában zajlanak, s már csak 12 nap és repülök haza! Leírhatatlan az érzés, ami bennem kavarog, egyik pillanatban az mellett voksolok, hogy ez a szomorúság érzése, hogy ennek az egésznek vége, máskor pedig inkább örömnek tudom be, hogy végre haza megyek. Oda, amit soha nem cserélnék le egy országra se, és bár Korea különleges helyet foglal el a szívemben, ez a négy hónap elég volt. Szóval itt vagyok, már kevesebb, mint két hét van hátra, de mielőtt haza térnék, még átnézek egy kicsit Japánba, ugyan miben különbözik Koreától?!