#4 Önmagunknak lenni?

"Az öröm akkor jön, amikor elengeded magad. Amikor hagyod magad örülni. Amikor önfeledt vagy. Olyan, mint a repülés: elfelejted a gravitációt. Ennek lélektani oka van. Az ego a földhöz van horgonyozva. Fél, szorong, okoskodik, akar. Az öröm pedig a lelkednek olyan rétegében él, ahol szabadság van." /Müller Péter/

A bolond a háttérben?

Namsan Tower

Több, mint egy hét telt el az ideérkezésem óta, és talán éppen ennyi idő kellett ahhoz, hogy az ember önmagát tudja adni. Frusztráció, új környezet, teljesen új emberek, és míg páran osztozhatnak másokkal az anyanyelvükön, vagyunk néhányan, akik egyedül érkeztek az országukból, ahogy én is. Frusztrált vagy, mert messze vagy, talán kicsit egyedül is, és az egyetlen kommunikációs eszközöd a többi cserediákkal az angol, így kezdetben nem bocsátkozol mélységes eszmecserékbe. Egyszerűen csak félsz, és pont. Nem ismertük egymást, egymás neveit is nehezen jegyeztük meg, kialakultak klikkek, elkezdtek az emberek orientálódni csapatokba, ami persze nem azt jelentette, hogy a csoporton kívül nincs élet, egyszerűen összesodródtak néhányan, ki tudja mi okból. Így történt ez velünk is. Aztán eltelnek napok, egy hét, akár több, és azon kapod magad, hogy szóvicceket gyártasz angolul, egy olasz étteremben, a frissen megismert koreai fiúkkal, a mexikói lányokkal, meg persze a tequila imádó Andrésszel, míg a balodon a német lányok sajnálkoznak, hogy a pincér, pont az olasz szobatársnőmnek hagyta utoljára a pizzát. Ami persze számára, az eredeti ízek nyomába sem érhetett. És ott van a szélén a brazil lány is, aki elsőre nagyon furcsa, aztán másodikra is, és végül az is marad, de hát olyan vidám, meglehetősen hangos csapattá váltunk, hogy hiába próbálok visszaemlékezni megalakulásunk okára, végül feladom, és elfogadom. Aztán még jobban tőlünk zeng az étterem, már mindenki "jól" ismer mindenkit, már eltudsz beszélgetni a szobatársaddal a nap bármely szakaszán, bármiről, mert már nem félsz a nyelvi korlátokról, mert egyszerűn... Nem léteznek! Az étterem lassan zár, beszélünk koreaiul, angolul, előkerülnek magyar szavak, kiderül, hogy a koreaiak igenis tudják, hol van Magyarország, tudják mi a fővárosa, és az egyik már volt is ott. És jó fejek, kedvesek, segítőkészek, és bármennyire szűkül a szemem, hogy a napok alatt minél hamarabb, minél többet tudjak meg az itteni emberekről, egyszerűen nem ér negatívum, és tudom, talán bekövetkezik majd, de túl optimista vagyok. A lányok többsége is vidám, az egyiknek pont én, mint külföldi, segítettem becsekkolni a kollégiumba, és megköszöni, és kedves, és mosolyog. Aztán már nem félsz attól sem, hogy a Kakao Talk applikáción írj bárkinek, mert tudod, hogy ismered a nyelvet, és, ha el is írsz valamit, a kutya sem fog törődni vele. Hibázhatsz, bármikor, bárhol, nem lesz olyan kéz, ami ne nyúlna utánad, legyen az európai, ázsiai, vagy éppen afrikai. Az étterem tízkor zárt, de mi csupán fél tizenegykor távozunk, s most már az utca is tőlünk hangos míg vissza nem érünk a kollégiumba, hogy végre nekiálljak a sokszor emlegetett "from page to screen" házi feladatomnak. Még szerencse, hogy létezik a Jurassic Parknak hangos könyv verziója is az internet bugyraiban...

Ebéd

Nem mellesleg tegnap délután, többek között ellátogattunk a híres Namsan Tower-hez, ami Szöulban található. Valahonnan Gangnam kerületből indultunk a lányokkal, és még most sem térek magamhoz, hogy mennyire nagyszerűen belerázódtunk az itteni közlekedésbe, és már-már hiba nélkül képesek vagyunk eljutni minden eltervezett úti célhoz. Valahol a belváros legzsúfoltabb metróvonalán, megtapasztalhattuk azt is, milyen az, mikor olyan szorosan áll a tömeg a szerelvényen, hogy konkrétan tényleg nem kap levegőt az ember lánya. Ám az igazat megvallva, ez azért nem jellemző, mármint a tömeg érzése. Rémisztően hangzik, de Szöul népessége éppen annyi, mint egész Magyarországé, viszont a város egyáltalán nem kelti a túlnépesedett zsúfoltság érzését. Az utak szélesek, ahogy a járdák is, a közlekedés rendezettnek mondható, talán a jól szervezettség, és megfelelő elrendezés a jellemző. Persze ezt csak mint egy kis város szülötte állítom. A metrón szerzett megrázó élményünk, még másnap is poénokat szült, szerintem az egyik mexikói lánynak rémálma is volt, ahogy a csepp termetét elnyeli a szerelvény. A toronyhoz libegővel mentünk fel, s a kilátás lélegzetelállító már a felvonón is, hát még a toronyban, ahol szintén nem volt tömeg, kényelmesen ellehetett bóklászni, nézelődni. A város egyébként nagyon emlékeztet Budapestre, hiszen a Han folyó éppen úgy szeli keresztül Szöult, mint a Duna, a magyar fővárost, s emellett rengeteg gyönyörű hídja is van, ami madártávlatból még szebbé tette a képet. Becsületesen bevallom, míg csendben egy ablaknak tapadva bámultam a város lenyűgöző fényeit, némán elmorzsoltam néhány könnycseppet. Először, mióta itt vagyok. Boldog voltam..., hogy sikerült, hogy itt vagyok, hogy mindennek részese lehetek, hogy ennyi nagyszerű emberrel köthettem barátságot, és annak, hogy ez még csak a kezdet. Hatalmas terveink vannak, az iskola kezdetét vette, és imádom az ittlétem minden egyes percét, még akkor is, mikor farkas éhesen egy instant levesbe ölöm minden reményem, és kiderül, hogy olyan ehetetlenül csípőset sikerült vennem, hogy még másnap is égett a gyomrom... Ahogy mondani szoktunk: "ez nem furcsa, ez csak Korea."

Élvezheted a magán perceidet egy csodálatos szöuli látképpel.
Tériszonyosoknak nem ajánlott, mert igazi!