11# A végjáték

"Csak az búcsúzik el, aki viszont akar látni." John Green

Ezt a bejegyzést, akkor kezdtem el, mikor a szobatársam, míg én Japánban voltam, kiköltözött. Talán abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ez már a végjáték, mikor éjjel beléptem a félig üres szobába, és a búcsúlevelét, meg a közös képünket megtaláltam. Négy hónap... Ennyi ideig adott otthont Korea, és úgy érzem, mindent megtett, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat, bármikor visszajönnék ide, bárkinek megmutatnám mindazt, amit láttam, amit átéltem itt. Fáj ezt megírni, hiszen, mintha csak tegnap érkeztünk volna meg a szakadó esőben, a vak sötétben. Előttem van a kép, ahogy a két német sráccal a bőröndünkre várunk, míg a koordinátorunk üzenetekkel bombáz bennünket, hogy mégis hol a fenében vagyunk már. Már éppen egy Dubajból jött arany bőröndöt készültünk lenyúlni, mikor csak megérkezett a zöld fóliába csomagolt bőröndöm, így lendületes, ám nem túl sietős léptekkel, elindultunk az ismeretlen felé. Senkit nem ismertem, fogalmam sem volt milyen lesz itt élni, hogy, hogyan fogom kibírni az otthonomtól, a lovaimtól ilyen távol. Jelentem sikerült, élek. A kollégium hallgataggá vált, a legtöbb diák már kiköltözött, ahogy a cserediák társaim jelentős része is. A záróvizsgák is más érzést adtak, már más dolgokra kezdtünk figyelni, már másképp keltünk fel reggelente. A kolesz kisboltja is bezárt, már csak a kávézó működik, talán az sem sokáig. Az előcsarnokból eltűntek az asztalok, ahol nem olyan régen még jégkrémeztünk, táncoltunk, ahol minden este diákok tanultak éjjelig. A víz már nem olyan friss a gépből, a kollégiumban már nem ég csak néhány lámpa, már nem jár ide rendszeresen az ételfutár, már nem mozizik senki a parkolóban.
Egy nagyszabású koncerttel, egy hatalmas bulival zártuk az ittlétünket, ami az olimpiai stadionban került megrendezésre, a legnépszerűbb koreai előadókkal. Egy kedves osztrák lányba futottam a helyszínen, aztán, amikor kérdezték mellettünk a koreaiak, hogy együtt jöttünk e, nevetve mondtuk, hogy nem, a sors vezetett egymáshoz, hiszen egyedül nem olyan jó bulizni azért. A bőröndöm már bepakolva, és még mindig nehéz szavakba foglalni az érzéseket, talán a legfontosabb az a hála, amit érzek, hogy a Campus Mundi egy ilyen lehetőséget adott nekem, a családomnak, a barátaimnak, hogy minden egyes nap támogattak. Vacsorázni mentünk a kedvenc helyünkre nem rég, a még itt maradt barátaimmal, olyan volt, mintha nem a búcsú szélén állnánk, egészen hétköznapi volt, mintha a másnapi programot terveztük volna, a következő kirándulást. Hihetetlen gyorsan repült el ez a négy hónap, a kollégium most még csendesebb, mint eddig, és már csak 12 óra van a gépem indulásáig. Végre haza..., s ezek a könnyek a szememben már örömkönnyek.

#10 Utazgatás & visszaszámlálás

"Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben."

Május közepén nekilendültem, gondosan megtömködtem a hátizsákomat - amolyan, ami nem fér bele, azt akaszd rá módszerrel -, s a suwoni pályaudvar felé vettem az irányt két diáktársammal. A vonatunk a szomszédos város felől, Szöulból érkezett, s velünk együtt egészem Busanig, Korea második legnagyobb városáig robogott. Érdekes tény, hogy a vonaton (ITX), nem jön oda hozzád senki, nem kérik el a jegyedet. Azon túl, hogy a koreaiak megbíznak egymásban, s erről olykor egy-egy kiírást el is lehet csípni, a rendszerük teljesen logikus. Ha valaki más helyén ülsz, aki a következő megállóban ülne oda, akkor szólnak rád, kérik el esetleg a jegyed, de még ekkor sem gyanakvóan, azt feltételezik, hogy valószínűleg elnézted a kocsi számot. Igen, hazafele meg is történt velem, hát hogy a viharba ne néztem volna el a kocsi számot.

Busanból, a tengerparti városból ekkor még nem sokat láttunk, ugyanis utunk rögtön a repülőtérre vezetett. Gyomorgörcs garantált volt, hiszen egy újabb repülés elé néztem, a Jejuair-féle éjjeli landolás Jeju-szigetén pedig csak fokozta a repülésre irányuló állandó rossz érzésemet. A földet érés amolyan „bumm bele legyünk már ott” stílusú volt, ám egy-két turbulenciát leszámítva élhető volt, épségben megérkeztünk. A szigeten azonnal megcsapott minket a meleg, párás idő, mint egy tipikus nyár közepi este odahaza, azzal a különbséggel, hogy ott akkor, csipán május közepe volt. A szállásunk a parton volt, a buszmegállóból néhány kihalt, sötét utcán könnyen megközelíthető helyen. Koreában egyébként nem érzi soha az ember azt, hogy félnie kellene… Nem pusztán azért, mert kamerák bújnak még a legeldugottabb helyeken is, egyszerűen csak ez a biztonságérzet jár át mindent. Jeju-sziget 제주도 Dél-Korea legnagyobb, vulkanikus eredetű szigete az ország déli részén, a Kelet-kínai-tengerben. Mindössze 73 km hosszú, 31 km széles. Legnagyobb városa Jeju város, ennek a településnek a keleti részén találtunk mi is szállásra az airbnb segítségével. Magam részéről sosem volt még alkalmam ezt a honlapot használni szállásfoglalásra, és bár utólag rengeteg negatív kritikával szembesültem azoktól, akik már foglaltak a honlapon keresztül szállást, minket folyamatosan csak pozitív élmény ért, a koreaik vendégszeretete valami egészen különleges tud lenni, főleg, amikor elhiszik, hogy angolul beszélnek, közben csak angolosan ejtik a koreai szavakat. Nem nevetni, ez rendszeresen megtörténik, persze megértettük, legalábbis úgy konstatáltuk. Lepakolás után az éjszaka közepén, valószínűleg az utolsó busszal átmentünk egy szomszédos tengerpartra, a „fekete homok tengerpartra”. A homok valóban feketés színű volt, a víz hideg, de hol érdekelt ez minket? Ezen a ponton jegyezném meg, hogy a sziget szinte egészét lefedi az ingyenes, free wifi, még térdig állva a hullámzó tengerben is kedvedre fészbukozhatsz. Néhány furcsa alak jejui dialektussal invitált minket sörözni, amit fájó szívvel utasítottunk vissza miután a híres tengerparti tűzijátékozást megcsodáltuk. Aki már látott koreai sorozatot, ahol a szereplők csillagszóróznak, tűzijátékoznak a tengerparton, abban felmerülhet a kérdés, hogy ez csak a film kedvéért van? Hiszen Magyarországon nem lehet  csak úgy tűzijátékozni… Koreában, legyen szó Busanról, Jeju-ról, ha a kisbolt közel van a tengerhez, te minden bizonnyal vehetsz a vacsorád mellé egy méretes csillagszórót, vagy néhány tűzijátékot, amit aztán kedvedre lődözhetsz este. Aztán taxit fogtunk…, akarom mondani a taxi fogott meg minket, úgy tértünk haza kipihenni a több órás vonat utat, a repülést, és az éjjeli kiruccanást a partra. Ha este kószálsz, lényegében bárhol Koreán belül, sok taxi illedelmesen leáll melléd, vagy megkérdi kell-e fuvar, főleg, ha látja az emberen az elveszettséget. Mucsaröcsöge alsópusztán kószáltunk Incheon város szélén még valahol május elején, amikor egy taxi percekig követni kezdett minket, mire végre jeleztem, hogy minden oké, hiába tűnik úgy, hogy külföldiként olyan helyen caflatunk, ahol ember két lábon aligha közlekedik. Én mindig tudom, hol vagyunk, még, akkor is elhitetem a körülöttem lévőkkel, amikor még azt sem tudom megítélni merről jöttünk. Visszafordulni pedig sosem fordulok vissza, ugyanazon az úton nagyon ritkán megyek vissza, talán csak biztos zsákutca esetén, ahol a kerítés közel átmászhatatlan. A magabiztosság fél siker állítom. A hónapok elteltével a „Biztos vagy benne, hogy erre kell menni?” kérdéstől, egyre inkább a falra kezdtem mászni, s az utazásunk során is rengetegszer vágták hozzám az utazó társaim, mire a végén már csak vállat vonva csak annyit mondtam, hogy „Akkor álljunk itt és nézzük egymást”. Ha valamivel fellehet bosszantani, akkor ezzel igazán, és úgy gondolom, ha az ember az élményeiről beszél, akkor nem csak a fényes oldalát gépelje. Én nem mindig tudok azonosulni az engem körül vevő emberekkel, a tétlenség pedig egyenesen kiborít egyes helyzetekben, ha meg kezedbe vennéd az irányítást bámulnak rád, hogy „Biztos vagy benne?”. Hogy lennék biztos benne, de még mindig jobb egy tévúton tapasztalatot szerezni, mint egy helyben ácsorogni és várni a csodát. A szösszenet margójára pedig még annyit, hogy ennek dacára hamar megbékélek, nem csak emberekkel, de helyzetekkel is, elengedem és megyek tovább. Másnap reggel korán indultunk, és némi atrocitás után a kisboltban, a csodálatos Hyeopjae tengerpart felé vettük az irányt. Érdemes megjegyezni ezen a ponton, hogy Koreában májusban még tilos fürdőzni a tengerben, ennek ellenére ellesve egy búvárkodó koreai párt, csak belementem, holott a nap sem sütött, a szél is fújt. Nem volt túl nagy szerencsénk az időjárást tekintve. Természetesen a magam részéről egyáltalán nem panaszkodtam, hiszen az ég is leszakadhatott volna, én akkor is strandoltam volna, ha kell egyedül is. Ebédre kipróbáltuk a sziget méltán híres fekete malac húsát 제주흑돼지, ami azonnal belopta magát a szívünkbe. 

A Jeju-n való utazáshoz kivétel nélkül mindenki az autóbérlést javasolja, ami teljesen logikus, hiszen nem egy bonyolult útvonalú szigetről van szó, ám mi akkor vetettük el teljesen, mikor egy csoporttársunkba belementek hátulról. Valamiféle vidéki kiruccanáson voltak. Az még hagyján, hogy sem a rendőrök, sem a vétkes sofőr nem beszélt angolul, aminek az lett a vége, hogy segítség hiányában, mindent szerencsétlen cserediákok fizettek ki, de meg sem próbálták megérteni a fiúk helyzetét. Nem biztos, nem állítom, hogy teljesen ártatlanok voltak, vagy, hogy elég körültekintőek a helyzetben, minket mégis elrettentett a dolog, így bátran vágtunk neki a buszozásnak. Mondjon bárki bármit, egyáltalán nem vészes tömegközlekedni a szigeten, egyszerűen csak lassú, és olykor egy hullámvasútra hajaz. Következő két állomásunk a sziget déli részén lévő Cheonjiyeon és Jeongbang vízesések voltak, melyekből az elsőt olyan ostobán kínkeservesen találtuk meg, hogy a mai napig nem térünk napirendre. Mosom kezeim, esküszöm nem én voltam a tévútra terelő!

Estére egy kellemes hamburgerezés Seogwipo-ban, s elcsípve egy piros, távolsági buszt, végérvényesen is körbeutaztuk az egész szigetet. Az egész járaton csak mi hárman, és a hihetetlenül jófej sofőr volt, aki megkérdezte meddig megyünk, mondta, hogy aludjunk nyugodtan, ha akarunk, szól, ha megérkeztünk. Egyébként ezen a környéken az emberek előszeretettel köszönik meg a buszsofőröknek az utat, mi pedig mindig igyekszünk a helyiektől tanulni, hamar elsajátítani a szokásaikat. Másnap összeszedelőzködtünk és a reptér felé vettük az irányt. A buszmegállókban (legalábbis, amikkel találkoztam) nincs angol kiírás, még a reptér neve is koreaiul van csak feltüntetve, ám, aki ezen a vidéken szeretne utazni koreai nyelvtudás nélkül, az se aggódjon, mindenki segítőkész. 

A visszautunk már sokkal simulékonyabb landolással büszkélkedhetett, csodálatos napos időben hagytuk el Jeju-t, kevés repülésemből a legszebb volt ez idáig. Valahol Busan légterében persze már a köd vágta arcon a gépet, minket pedig az orkán szél, alig kibattyogva a reptérről. Újabb airbnb szálláshoz érkeztünk, mely közvetlen egy metróállomás mellett volt, egy igazán népszerű környéken, három perc sétára a Haeundae tengerparttól. A szálló tulajdonosa nagyon kedves, segítőkész ember volt, a szobánk tiszta, a reggelink pedig elég nyugati beütésű volt.

- Honnan jöttetek?

- Én Németországból, ő mexikói, ő pedig magyar.

- Tényleg? Én koreai vagyok.

Eme párbeszéd igazán mélyre égett az elménkbe, még most is fel-fel nevetünk. Valószínűleg, ha nem közli, a mai napig azon rágódnék, vajon ki fia borja volt a tulajdonos. Apropó bolondos, meghökkentő párbeszédek. Ha Koreában utazik az ember, szinte biztosan elkeveredik Insadong vagy Itaewon kerületbe a fővároson belül. Ezek a helyek a legjobban vonzzák be egy helyre a turistákat, itt fordul meg egyszerre a legtöbb külföldi, és ide járnak az angolul tanulni vágyó, házi dolgozatot író egyetemi diákok is, akik biztosan leszólítanak, hogy beszélgethetnek-e veled egy kicsit. Igazából egy interjú az egész, amit telefonnal fel is vesznek, velünk már számtalanszor megesett, általában persze szívesen segítünk nekik, viszont a legutóbbi élményünk olyan kérdőjelek sokaságával vágott minket tarkón a „12 órát tanulnak, könyvtárban alszanak” országban, hogy a szobatársam szíve azóta is sajog. Az megvan, mikor szemben áll veled egy egyetemi hallgató és megkérdi a szobatársad, hogy Olaszországban milyen nyelven beszélnek? Meg az, mikor röhögve mondja a társának, hogy azt gondolta, Európában az angol a hivatalos nyelv? Na, nekem megvan igen…, tegyük hozzá a pizza-pasta aranykorát éli itt még mindig.

Busanban már kevésbé feszített tempóban lézengtünk, többet pihentünk, könnyedebben vettük az egész ottlétünket. Az eső is utolért minket, ám tartva magunkat a terveinkhez, másnap Haedong Yonggungsa templomhoz látogattunk, mely a tenger melletti sziklákon elterülő buddhista templom, s Buddha születésnapja alkalmából, gyönyörű színekbe öltözött. Este a Gwangandaegyo hidat néztük meg az esőben a Gwangalli tengerpartról, és míg a cserediák társaim egy nagy napernyő alatt reszkettek, én térdig gázoltam a hatalmas hullámokban, onnan néztem, ahogy egy csapat fiatal tűzijátékozik, csillagszórózik a hol szemerkélő, hol szakadó esőben. Húst sütögetni mentünk vacsora gyanánt, ám végül az egyik felszolgáló mindent maga sütött meg nekünk, így az egyetlen dolgunk az evés volt, amiben különösen jók vagyunk. Ellátogattunk másnap Busan legmagasabb kilátójába, a homokszobor fesztiválra, gyűjtöttem tengericsillagot, megnéztük a kikötőket is, s a nap is végre valahára kisütött. Következő úti célunk Korea leggyorsabb vonatával (KTX) egy útba eső város, Daejeon volt, ahol ismét egy éjszakát és egy napot töltöttünk el. Az igazat megvallva vasárnap délutánra már olyan kimerültek voltunk, hogy a vasútállomáson még a jegyünket is átakartuk íratni egy előbbi időpontra, ami végül nem jött össze, így órákig egy kávézóban ismerkedtem az aztékok történetével, valamint az amerikai-mexikói kapcsolattal. Hiszen kitől tanulhatnánk többet, mint egymástól?

Vasárnap éjjel, fáradtan, lógó fejjel érkeztünk végre valahára vissza a kollégiumba, ahol szobatársam már várt. Nem láttuk egymást pár hétig, ugyanis a barátjával utaztak egy kicsit, és Japánba is átruccantak körülnézni. Aztán a május nagyon hamar véget ért..., kaptam egy amerikai lánytól ingyen koncert jegyet, amire történetesen a mexikói barátnőmnek már volt jegye, így együtt mentünk el. Túráztunk Gubong szigetén, igyekeztünk minden órán részt venni és kitartani az egyetemen, naponta jártam át Szöulba hol egyedül, hol társaságban. Ellátogattunk a Koreai Demilitarizált Övezetbe, voltunk kétszer is moziban, részt vettünk iskolai rendezvényeken, piknikeztünk a Han folyó partján, és egy magyar házaspár is ellátogatott hozzám Suwon-ba, így a Hwaseong erődöt sokadjára is végigjártam. 

A záróvizsgáink már javában zajlanak, s már csak 12 nap és repülök haza! Leírhatatlan az érzés, ami bennem kavarog, egyik pillanatban az mellett voksolok, hogy ez a szomorúság érzése, hogy ennek az egésznek vége, máskor pedig inkább örömnek tudom be, hogy végre haza megyek. Oda, amit soha nem cserélnék le egy országra se, és bár Korea különleges helyet foglal el a szívemben, ez a négy hónap elég volt. Szóval itt vagyok, már kevesebb, mint két hét van hátra, de mielőtt haza térnék, még átnézek egy kicsit Japánba, ugyan miben különbözik Koreától?!