11# A végjáték

"Csak az búcsúzik el, aki viszont akar látni." John Green

Ezt a bejegyzést, akkor kezdtem el, mikor a szobatársam, míg én Japánban voltam, kiköltözött. Talán abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ez már a végjáték, mikor éjjel beléptem a félig üres szobába, és a búcsúlevelét, meg a közös képünket megtaláltam. Négy hónap... Ennyi ideig adott otthont Korea, és úgy érzem, mindent megtett, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat, bármikor visszajönnék ide, bárkinek megmutatnám mindazt, amit láttam, amit átéltem itt. Fáj ezt megírni, hiszen, mintha csak tegnap érkeztünk volna meg a szakadó esőben, a vak sötétben. Előttem van a kép, ahogy a két német sráccal a bőröndünkre várunk, míg a koordinátorunk üzenetekkel bombáz bennünket, hogy mégis hol a fenében vagyunk már. Már éppen egy Dubajból jött arany bőröndöt készültünk lenyúlni, mikor csak megérkezett a zöld fóliába csomagolt bőröndöm, így lendületes, ám nem túl sietős léptekkel, elindultunk az ismeretlen felé. Senkit nem ismertem, fogalmam sem volt milyen lesz itt élni, hogy, hogyan fogom kibírni az otthonomtól, a lovaimtól ilyen távol. Jelentem sikerült, élek. A kollégium hallgataggá vált, a legtöbb diák már kiköltözött, ahogy a cserediák társaim jelentős része is. A záróvizsgák is más érzést adtak, már más dolgokra kezdtünk figyelni, már másképp keltünk fel reggelente. A kolesz kisboltja is bezárt, már csak a kávézó működik, talán az sem sokáig. Az előcsarnokból eltűntek az asztalok, ahol nem olyan régen még jégkrémeztünk, táncoltunk, ahol minden este diákok tanultak éjjelig. A víz már nem olyan friss a gépből, a kollégiumban már nem ég csak néhány lámpa, már nem jár ide rendszeresen az ételfutár, már nem mozizik senki a parkolóban.
Egy nagyszabású koncerttel, egy hatalmas bulival zártuk az ittlétünket, ami az olimpiai stadionban került megrendezésre, a legnépszerűbb koreai előadókkal. Egy kedves osztrák lányba futottam a helyszínen, aztán, amikor kérdezték mellettünk a koreaiak, hogy együtt jöttünk e, nevetve mondtuk, hogy nem, a sors vezetett egymáshoz, hiszen egyedül nem olyan jó bulizni azért. A bőröndöm már bepakolva, és még mindig nehéz szavakba foglalni az érzéseket, talán a legfontosabb az a hála, amit érzek, hogy a Campus Mundi egy ilyen lehetőséget adott nekem, a családomnak, a barátaimnak, hogy minden egyes nap támogattak. Vacsorázni mentünk a kedvenc helyünkre nem rég, a még itt maradt barátaimmal, olyan volt, mintha nem a búcsú szélén állnánk, egészen hétköznapi volt, mintha a másnapi programot terveztük volna, a következő kirándulást. Hihetetlen gyorsan repült el ez a négy hónap, a kollégium most még csendesebb, mint eddig, és már csak 12 óra van a gépem indulásáig. Végre haza..., s ezek a könnyek a szememben már örömkönnyek.