#7 Huszonnégy óra

Valami nem attól lesz új, hogy még nem találkoztál vele, hanem hogy mindig mást veszel észre benne. /Izsó Zita/

Avagy, mi történik egy cserediákkal péntek éjjeltől, szombat estig Dél-Koreában. Mikor pusztán vacsorázni indultok a belvárosba, ám nem sokkal később a karaoke-ban köttök ki, és hajnali kettőkor még néhány új koreai baráttal szürcsölitek a sojut. "A szodzsu (hangul: 소주) Korea legnépszerűbb égetett szeszesitala. Hagyományosan rizsből készül, azonban ismeretesek édesburgonyából, búzából, árpából és tápiókából készített változatok is. A piacot a Jinro szodzsu uralja, amiből 2011-ben 61,38 millió rekesznyi fogyott, ezzel a világ legtöbbet eladott szeszesital-márkája lett." Mi mást is fogyasztana itt az ember... Ízre egyébként vodka, de édesebb, így nem okoz problémát önmagában fogyasztani, persze szigorúan mértékkel, ugyanis egy kis üveg 16-25%-os alkoholtartalommal rendelkezik. Szombaton bemetróztunk Szöulba, gyors reggeli az aluljáróban, majd tovább robogás első állomásunkhoz,  Itaeweon körzethez, mely a város legmultikultibb környéke. Itt lehet egyszerre, egy helyen a legtöbb külföldi embert, turistát látni. Rengeteg nemzet étterme, boltja képviseli itt magát, s néhány pillanatban olyan volt az utcákat járni, mintha nem is Ázsiában lennénk. Érdekesség, hogy nagyon sok koreai egyetemista megfordul itt, hogy beszélgetőpartnert szerezzen az angoltudás fejlesztésének érdekében, sokan kis táblával közlekednek, hogy beszélhetnek-e egy külföldivel. Minket le is szólított egy fiú és egy lány, akik a házi feladatukban kérték a közreműködésünket, egy interjúval. Később a Line Friends érthetetlenül aranyos boltjában néztünk szét, majd az Ewha női egyetem környékén is megfordultunk, vettünk pár dolgot a Lotte egyik hipermarketében, és végül Mosómedvés kávézóban pihentük ki az elmúlt 24 óra fáradalmait. Vasárnap halaszthatatlan semmittenivalónk volt, amit egy kora esti koreai barbecue-val koronáztunk meg a kedvenc helyünkön, ahol már annyira ismernek minket, hogy meg sem kérdik mit kérünk. Hát persze, hogy az "edd, ami beléd fér" húst hússalt! Holnap ismét Szöul, ezúttal egy "osztálykirándulás" keretein belül teszünk látogatást a Koreai Nemzeti Múzeum-ban, hiszen itt számos kulturális, történelmi tantárgy kedveli a "field trip"-et, amikor is a tanterem helyett, a témába vágó helyszínen folyik az oktatás.

#6 Harmadik hét és a tévhitek

Minden gyönyörű táj a maga módján a világ leggyönyörűbb tája, mert egyedi, megismételhetetlen, mint egy nagy ember vagy egy klasszikus műalkotás. /Galgóczi Erzsébet/

Külföldön, ha megválaszolod, honnan származol, valószínűleg közel sem olyan reakcióra számítasz, mint, ami engem ért múlthét kedd este, útban egy étterem felé. Történt ugyanis, hogy egy csapat egyetemista lánnyal akadtunk össze, aztán persze csevegtünk, miközben megmutatták nekünk, hol érdemes koreai barbecue-t enni. Mikor a lányokkal közöltem, hogy Magyarországról származok, kikerekedett szemekkel kérdeztek vissza, hogy a magyar gyorskorcsolyázók nyertek a téli olimpián, ugye? Legjobb tudomásom szerint igen, feleltem. Szabályos sikítozásba törtek ki a csajok, hogy a magyar gyorskorcsolyázó fiúk annyira jóképűek, hogy már csak azt sajnálják, hogy van barátnőjük, meg persze, hogy nyolcezer kilométerrel odébb élnek. Nem szerettem volna összezavarni őket, így magamba fojtottam kitörni vágyó nevetésemet, s csendes somolygással araszoltam tovább mellettük. Valószínűleg nem sok magyar gondolta volna, hogy jelenleg itt erről (is) vagyunk a leghíresebbek.
Három hét telt el, és egyes napokon az az érzés fog el, hogy túl gyorsan pereg az idő, valamikor pedig, hogy tengernyi időm van még felfedezni az országot. A harmadik héten, amikor nem az iskola padját koptattuk, igyekeztünk kimozdulni, különböző éttermeket próbáltunk ki, találkoztunk új emberekkel, napokig nevettünk értelmetlen vicceken, és tévedtünk előszeretettel el. Péntek este ellátogattunk Suwon város egyik tavakkal ölelt parkjába, ami egyszerűen lenyűgöző az éjjeli fényekbe, s éjszakába nyúlóan sétálgattunk a hatalmas terület tavai, fényei között. Másnap Szöulba mentünk,  miközben egyre csak a tavaszi felmelegedésért imádkoztunk, ám, valahol, valamit nagyon elronthattunk, ugyanis március 21-én egész nap szakadt a hó. Ez az európaiaknak nem valami nagy dolog, ám a dél-amerikai lányoknak ismét egy hihetetlen élmény volt, engem meg már csak ez megmosolyogtatott, hogy ők ennyire örültek a fehér hópelyheknek.

Mielőtt ide érkeztem több magyar honlapon olvastam érdekességeket, tévhiteket, vagy egyszerű tényeket Dél-Koreáról, és úgy gondoltam ezeket újra előveszem, ugyan, mit tapasztaltam, ezek mennyire állják meg a helyüket. Íme néhány érdekesség az én szemszögemből:

1. Tetrafóbiába
"Sok dél-koreai szenved tetrafóbiában (félelem a 4-es számtól). Az emeleten a 4-es szám szinte mindig kimarad a kórházakban és középületekben."
Még a campuson is előfordul olyan épület, ahol a liftben nem tudod megnyomni a négyes gombot, mert helyette "F", vagy "M" szerepel, ami persze még a jobbik eset, ugyanis találkoztam már olyannal, hogy a négyes emelet egészen egyszerűen nem létezett a választható lehetőségek között, egyszerűen kihagyták.
2. Hatalmas főváros
"A főváros teljes területe, az úgynevezett szöuli fővárosi terület 25 millió ember otthona, így jelenleg Szöul a világ harmadik legnagyobb városa."
Ezt azonban nem igazán érzékeli az ember, és a szöuli metrón is csak néhány vonalon, csomóponton valósul meg a szó szerinti tömegnyomor. Ekkor azonban tényleg heringparti van, és csak imádkozhatsz, hogy ki tudj időben jutni a megállódnál.
3. Dél-Korea biztonságos
"Annak ellenére, hogy közvetlen közelében található Észak-Korea, a hírhedt agresszor, Dél-Korea az egyik legbiztonságosabb és legbékésebb ország a világon. Itt rendkívül alacsony a bűnözési ráta és nagyon szigorú a fegyvertartás szabályozása."
Bárhol, bármikor teljes nyugalommal közlekedhetünk, és, ha ez nem lenne elég, a rendőrség mindenhol jelen van, csak úgy..., mert miért ne. Az egyik rendőrt véletlen fejbe is vertem a megvadult héliumos lufimmal Szöulban..., szerencsére csak nevetett egyet.
Ide sorolható egy másik, talán az egyik legégetőbb tévhit is, mely szerint "A dél-koreaiak félnek Észak-Koreától". Csak annyira, amennyire egészséges, hiszen tisztában vannak vele, hogy a két ország között, pusztán fegyverszünet van érvényben, ám a valóságban éppen ügyet sem vetnek rá. Hogy miért? Mert a külföldi média mindent kellően eltúloz..., a dél-koreai embernek meg van jobb dolga is, mint például keményen dolgozva bejutni egy egyetemre, hétköznap éjjel is hajnalig bulizni,  vagy éppen a szíriai menekültek megsegítéséért kampányolni.
4. Koreában mindig öregebb vagy
"Náluk minden gyermek egy évesnek számít, amikor megszületik, és első születésnapján már kétéves. Születése után 100 nappal hatalmas ünneplést rendeznek a baba tiszteletére. Ugyanakkor az itteni társadalomban az időseket is rendkívül tisztelik, komoly előjogaik vannak, amivel sokan vissza is élnek. Az idős hölgyek például gátlástalanul rákiabálnak mindenkire a nyílt utcán vagy a tömegközlekedési eszközökön, félre löknek az útjukból, és még a legpimaszabb fiatalok sem mernek velük szembeszállni"
Az idézet első fele igaz, annyi kiegészítéssel, hogy "minden holdújévkor újabb egy évvel számítanak idősebbnek. Mivel a születés pillanatában a gyerek már egyévesnek számít, a naptári év utolsó napjaiban született gyerekek holdújévkor már kétévesnek számítanak, jóllehet a nyugati életkorszámítás szerint csak pár naposak."
A fentebbi idézet második fele erős túlzás, valószínűleg a koreai tévésorozatoknak köszönhetőek, de a legtöbb idősebb nő, néni, teljesen normális, kedves, megköszönik, ha átengeded a helyedet, nem löknek fel, sőt..., az ajtót sem vágják az arcodba. Ez egy másik tévhit, hogy a koreai emberek nem fogják meg az ajtót, ha közvetlen mögöttük mész, akkor sem. Bármennyire is siet az utca embere, az esetek többségében nem kell attól félned, hogy egy ajtó arcon vág az aluljáróban.
Annak dacára, hogy az idősebbek általában nem élnek vissza a korukkal, valóban nagyon fontos a tisztelet, lesarkítva, magyarra átkonvertálva, aki egy évvel is idősebb nálad, azt már nem tegezheted le, ha ő abba bele nem egyez, sőt, van, hogy ez akkor is igaz, ha csak pár hónap van két ember között. Itt az egyetemen, a felsőbb éveseket mélyebb meghajlással üdvözlik az azonos szakra járó fiatalabb hallgatók.
5. Kéz a kézben
"A nyugati társadalomban, ha két férfi kézenfogva járkál az utcán, automatikusan feltételezik a járókelők, hogy meleg párt látnak. Nem így Dél-Koreában! Míg a szexuális érintkezés bármilyen nyilvános jelét elítélik, a barátság ezen megnyilvánulását a legnormálisabb dolog tartják a világon."
Egyetlen egy ilyen esetet sem láttam még, hogy fiú megfogná egy másik fiú kezét, ahogy arra sem láttam példát, hogy egy fiatal szerelmes pár szégyenkezne emiatt. Tény és való, nem falják fel egymás arcát az utcán, de őszintén megmondom, én odahaza sem sűrűn látok ilyet, legfeljebb puszikat, amik itt is rendkívül gyakoriak, az iskola falain belül is.
6. A koreaiak alacsonyak?
Teljesen átlagosak az én 166 centimhez viszonyítva, és rengeteg langalétra mászkál nem csak a fiúk vonzatában. Főleg a fiatal fiúk nőnek száznyolcvan centi köré, fölé, míg az idősebb férfiak alacsonyabbak. Azt mondják, ez a táplálkozás és életkörülmény megváltozásának tudható be, ami az elmúlt harminc évben végbement.
8. A koreaiak megeszik a kutyádat! Aztán téged is... 
"Az igaz, hogy a koreaiak esznek kutyahúst. Egy 2006-os országos felmérés szerint a koreai felnőttek 56%-a “megkóstolta” legalább egyszer. De még ez a trend is gyorsan csökken. Bár sok idősebb koreai ma is megkívánja a kutyahúst a legmelegebb három nyári napon (szambok), a koreai kormány az 1988-as olimpia óta erős kézzel próbálja a népet leszoktatni az ember barátjának megevéséről."
Állatbarátok, a kutyatartás, pedig nagy trendjét éli. Egyébként legyen az kicsi, vagy nagy, kutyát csak kabátban látsz, és szinte minden sarkon vásárolhatsz kedvencednek új, trendi rucit. Amúgy a turisták nem fognak kutyát enni, hiszen azok a helyek, ahol ez elérhető, nincsenek közszemlére téve, és angolra sincs lefordítva az étlap.
9. Na majd legközelebb!


forrás NLCafé

#5 Lusta hétvége

"A világ olyan változatos, hogy legszívesebben havonta felcsapnék egy atlaszt, böknék egyet, és elutaznék körülnézni." Uma Thurman 

Végre egy olyan hétvége, mikor pihenhetünk, úgy igazán, hiszen eddig mindig csak mentünk, mentünk, ha nem éppen suliba, akkor valamilyen úti céllal fedeztünk fel ezt-azt. A tervünk valahol péntek este meg is dőlt, ugyanis a szombat reggelt már Szöulban kezdtük, hogy egy kis vásárlással múlassuk el az időt Dongdaemun körzetben. Itt vannak drágább, olcsóbb "plázák" is, s ezt azért teszem most idézőjelbe, mert egyelőre nem találom a megfelelő szót, az ilyen bevásárlóközpontokra. Lényegében található itt minden az ételeket leszámítva, és talán leginkább a hazai piacokhoz tudnám hasonlítani, ahol szűkös helyeken, szinte egymást érik a portékák, annyi különbséggel, hogy mindez minimum hat emelet magasan. Próbálni itt maximum cipőt és kabátot lehet, minden másra ott vannak az eladók, akik, ha csak hozzá érsz egy általuk árult ruhához, rögtön ugranak, hogy mindenképp megvedd. Elmondják, hogy ez tökéletesen passzol a bőröd színéhez, a méret is szuper, vedd meg, csak most, csak neked, tízezer won. Ami nagyjából kétezer ötszáz forint. Ilyen áron mennek a pulóverek ezeken a helyeken, a divatos pólók is nagyjából ezer, ezerötszáz forintos áron vannak, mindennek valószínűleg az az oka, hogy "made in korea", vagyis nem importált ruhákról van szó. Minőségüket tekintve, egyáltalán nem érzi az ember azt a műanyag érzést, amit a legtöbb hazai kínai áruházban, puhák, kellemesek, de a minőség valószínűleg csak később, a használat során derül ki. Másnapra aztán már tényleg eldöntöttünk, hogy legfeljebb vacsorázni megyünk ki, ami már reggel kilenckor újra megdőlt, hiszen a szobatársam azzal keltett, hogy meg kell keresnem a koreai nyelv professzort. Álmosan elkrákogtam neki, hogy ne ugrasson, vasárnap van, ám tovább unszolt, mire fellapozva az üzeneteimet, csak észrevettem: a múltkori hangfelvételeinket elrontotta, vagy fel sem vette, így újra el kell mennünk hozzá. A világ egyik legtüneményesebb tanárnője egyébként, aki kekszekkel engesztelt minket, hogy vasárnap behivatott, de hát, hogy lehetne haragudni rá, mikor csillogó szemekkel azt mondja: "Még sosem találkoztam magyar emberrel, ez olyan izgalmas!". Mellesleg ezt már többször hallottam, mintha csak valami kuriózum lennék, és ez mindig nagyon jól esik, mert megfelelően tuningolja az ember önértékelését azzal, hogy különlegesnek érezheti magát. A nap további részét már tényleg az édes pihenésnek szenteltük, meg persze az óránkénti evésnek, és végre valahára mostunk is.

Továbbá, rengeteg kérdés és jó szó ért Korea szerelmeseitől, így hamarosan összegyűjtöm ezeket, hogy mindenki egy helyen megtalálja a leggyakrabban feltett kérdésekre a választ :) Szép napot!

#4 Önmagunknak lenni?

"Az öröm akkor jön, amikor elengeded magad. Amikor hagyod magad örülni. Amikor önfeledt vagy. Olyan, mint a repülés: elfelejted a gravitációt. Ennek lélektani oka van. Az ego a földhöz van horgonyozva. Fél, szorong, okoskodik, akar. Az öröm pedig a lelkednek olyan rétegében él, ahol szabadság van." /Müller Péter/

A bolond a háttérben?

Namsan Tower

Több, mint egy hét telt el az ideérkezésem óta, és talán éppen ennyi idő kellett ahhoz, hogy az ember önmagát tudja adni. Frusztráció, új környezet, teljesen új emberek, és míg páran osztozhatnak másokkal az anyanyelvükön, vagyunk néhányan, akik egyedül érkeztek az országukból, ahogy én is. Frusztrált vagy, mert messze vagy, talán kicsit egyedül is, és az egyetlen kommunikációs eszközöd a többi cserediákkal az angol, így kezdetben nem bocsátkozol mélységes eszmecserékbe. Egyszerűen csak félsz, és pont. Nem ismertük egymást, egymás neveit is nehezen jegyeztük meg, kialakultak klikkek, elkezdtek az emberek orientálódni csapatokba, ami persze nem azt jelentette, hogy a csoporton kívül nincs élet, egyszerűen összesodródtak néhányan, ki tudja mi okból. Így történt ez velünk is. Aztán eltelnek napok, egy hét, akár több, és azon kapod magad, hogy szóvicceket gyártasz angolul, egy olasz étteremben, a frissen megismert koreai fiúkkal, a mexikói lányokkal, meg persze a tequila imádó Andrésszel, míg a balodon a német lányok sajnálkoznak, hogy a pincér, pont az olasz szobatársnőmnek hagyta utoljára a pizzát. Ami persze számára, az eredeti ízek nyomába sem érhetett. És ott van a szélén a brazil lány is, aki elsőre nagyon furcsa, aztán másodikra is, és végül az is marad, de hát olyan vidám, meglehetősen hangos csapattá váltunk, hogy hiába próbálok visszaemlékezni megalakulásunk okára, végül feladom, és elfogadom. Aztán még jobban tőlünk zeng az étterem, már mindenki "jól" ismer mindenkit, már eltudsz beszélgetni a szobatársaddal a nap bármely szakaszán, bármiről, mert már nem félsz a nyelvi korlátokról, mert egyszerűn... Nem léteznek! Az étterem lassan zár, beszélünk koreaiul, angolul, előkerülnek magyar szavak, kiderül, hogy a koreaiak igenis tudják, hol van Magyarország, tudják mi a fővárosa, és az egyik már volt is ott. És jó fejek, kedvesek, segítőkészek, és bármennyire szűkül a szemem, hogy a napok alatt minél hamarabb, minél többet tudjak meg az itteni emberekről, egyszerűen nem ér negatívum, és tudom, talán bekövetkezik majd, de túl optimista vagyok. A lányok többsége is vidám, az egyiknek pont én, mint külföldi, segítettem becsekkolni a kollégiumba, és megköszöni, és kedves, és mosolyog. Aztán már nem félsz attól sem, hogy a Kakao Talk applikáción írj bárkinek, mert tudod, hogy ismered a nyelvet, és, ha el is írsz valamit, a kutya sem fog törődni vele. Hibázhatsz, bármikor, bárhol, nem lesz olyan kéz, ami ne nyúlna utánad, legyen az európai, ázsiai, vagy éppen afrikai. Az étterem tízkor zárt, de mi csupán fél tizenegykor távozunk, s most már az utca is tőlünk hangos míg vissza nem érünk a kollégiumba, hogy végre nekiálljak a sokszor emlegetett "from page to screen" házi feladatomnak. Még szerencse, hogy létezik a Jurassic Parknak hangos könyv verziója is az internet bugyraiban...

Ebéd

Nem mellesleg tegnap délután, többek között ellátogattunk a híres Namsan Tower-hez, ami Szöulban található. Valahonnan Gangnam kerületből indultunk a lányokkal, és még most sem térek magamhoz, hogy mennyire nagyszerűen belerázódtunk az itteni közlekedésbe, és már-már hiba nélkül képesek vagyunk eljutni minden eltervezett úti célhoz. Valahol a belváros legzsúfoltabb metróvonalán, megtapasztalhattuk azt is, milyen az, mikor olyan szorosan áll a tömeg a szerelvényen, hogy konkrétan tényleg nem kap levegőt az ember lánya. Ám az igazat megvallva, ez azért nem jellemző, mármint a tömeg érzése. Rémisztően hangzik, de Szöul népessége éppen annyi, mint egész Magyarországé, viszont a város egyáltalán nem kelti a túlnépesedett zsúfoltság érzését. Az utak szélesek, ahogy a járdák is, a közlekedés rendezettnek mondható, talán a jól szervezettség, és megfelelő elrendezés a jellemző. Persze ezt csak mint egy kis város szülötte állítom. A metrón szerzett megrázó élményünk, még másnap is poénokat szült, szerintem az egyik mexikói lánynak rémálma is volt, ahogy a csepp termetét elnyeli a szerelvény. A toronyhoz libegővel mentünk fel, s a kilátás lélegzetelállító már a felvonón is, hát még a toronyban, ahol szintén nem volt tömeg, kényelmesen ellehetett bóklászni, nézelődni. A város egyébként nagyon emlékeztet Budapestre, hiszen a Han folyó éppen úgy szeli keresztül Szöult, mint a Duna, a magyar fővárost, s emellett rengeteg gyönyörű hídja is van, ami madártávlatból még szebbé tette a képet. Becsületesen bevallom, míg csendben egy ablaknak tapadva bámultam a város lenyűgöző fényeit, némán elmorzsoltam néhány könnycseppet. Először, mióta itt vagyok. Boldog voltam..., hogy sikerült, hogy itt vagyok, hogy mindennek részese lehetek, hogy ennyi nagyszerű emberrel köthettem barátságot, és annak, hogy ez még csak a kezdet. Hatalmas terveink vannak, az iskola kezdetét vette, és imádom az ittlétem minden egyes percét, még akkor is, mikor farkas éhesen egy instant levesbe ölöm minden reményem, és kiderül, hogy olyan ehetetlenül csípőset sikerült vennem, hogy még másnap is égett a gyomrom... Ahogy mondani szoktunk: "ez nem furcsa, ez csak Korea."

Élvezheted a magán perceidet egy csodálatos szöuli látképpel.
Tériszonyosoknak nem ajánlott, mert igazi!

#3 Induljon a hét!

"Sosem voltam oda az okos ötletekért. Én az eszetlen, meggondolatlan döntésekben hiszek, azok teszik érdekessé az életet. Márpedig az életnek muszáj érdekesnek lennie, mert csak egyszer adatik meg nekünk." /Jessica Sorensen/

 

Vasárnap esős napra ébredtünk valahol dél környékén, és amolyan kirándulás gyanánt elbaktattunk az emart-ba, ami egy több szintes, ám nem túl nagy bevásárlóközpont, s tulajdonképpen nem is a legolcsóbbak egyike. A hátránya a helynek, hogy a legtöbb dolog nagyobb pakkokban van, és mivel nincs hűtőnk, hogy eltároljunk például tejet, így ezen a helyen nem túl célszerű ilyesmit vásárolni. Előnye, hogy hozzánk nagyon közel van, vannak éttermek, és ellehet bóklászni, nézelődni benne. Az ilyen helyeken szinte minden soron állnak kóstoltatók, és mindenféle ételt kitud az ember próbálni, főleg azokat, amik aznap akciósak. Csinálnak kávét, szeletelnek fel gyümölcsöket, és így tovább. Az ebédünket aznap, hosszas őrlődés után, a KFC-ből vettük, ami meglepő módon itt olcsóbb, mint Magyarországon, s annak dacára, hogy odahaza nem pártolom ezt a gyors éttermet, itt nagyon pozitívat csalódtam. Főleg, ami a barbecue szószos ételeket illeti. Érdekesség volt, hogy azt gondoltuk, vasárnap minden zárva, hiszen alig láttunk nyitva boltot, vagy éttermet, ám, mint később kiderült, a legtöbb hely vasárnap délután nyit, és éjjelig nyitva is van. Az eső szerencsére elkerült minket a visszafele úton, és míg a többiek a hiányzó zuhanyfüggönyökről, meg a konyháról érdeklődtek a kollégiumi irodában, én az előcsarnokban várakoztam. Ez egy nagy, üveges aula, ahol összeér a fiúkhoz és a lányokhoz vezető út, valamint itt van az ebédlő, a kávézó, és a boltok is. Na ezen a ponton a koordinátorunk, David, aki egyébként egy Amerikában nevelkedett, fiatal koreai, rögvest kiszúrt magának, és magához invitálva, bemutatott a legutoljára érkezett cserediák lánynak. Így ismertem meg a brazil lányt, Ana-t, miközben David valamiféle jó képet próbált festeni rólam, olyan szavakkal, mint a "kedves", "segítőkész". Hát köszönöm, igyekszik az ember lánya pozitívan eladni magát, úgy tűnik sikerült. Az összeismerkedés végén, az időközben megérkező lányokkal együtt megnyertünk magunknak még egy utat az emart-ba, hogy az új lány is tudjon magának venni néhány dolgot. Bőrig áztunk, be is esteledett, jót is aludtunk.

Másnap viszonylag későn kezdtünk a kedvenc iskolán belüli éttermünkben, majd felkerestük a Koreai Kultúra óránk helyszínét, ahol egy nagyon kedves koreai nővel ismerkedhettünk meg. Én ezt az órát nem vettem fel, mivel a tantárgyfelvétel nagyon szigorú, és nekünk, cserediákoknak, idén még bonyolult is volt. Kedvesen fogadta az érdeklődésemet, és beleegyezést is kaptam, hogy elcserélhetem egy másik órámmal. Továbbá az egész szemeszterre legfeljebb öt tantárgyat vehettünk fel, ami igazából úgy működött, hogy a koordinátorunk a hónapokkal ezelőtti tantárgytervünk alapján, be-be osztott minket ide-oda. Így történhetett meg, hogy az órarendem, igazán... színes lett. Továbbá, ha a megérkezés után valamelyik kurzus mégsem tetszik, egyetlen tárgyat cserélhet ki az ember, és ennek több feltétele is van, bele se kívánok menni, ám úgy gondolom a legtöbb órám igazán érdekes, vagy legalábbis ebben reménykedek. 
Az egyetem területén számos parkos rész található, ahova ki is feküdtünk napozni, hiszen én reggeltől estig egy szál pulóverben tengődtem, számomra annyira melegnek bizonyult a plusz tíz fok körüli hőmérséklet. Később a városba látogattunk, egy olcsóbb áruházba, majd lejárva a lábunkat ismét valahol a városközpontban találtuk magunkat, ahol először életünkben, kipróbáltuk az utcai ételeket. A terítéken Toppoki (떡볶이), ami egy fűszeres rizs "torta", illetve valamiféle bundás virsli  volt (az én esetemben virsli, a többiek halasat ettek). Szerelem volt első ízlelésre minden, amit kipróbáltunk, alig várom, hogy újra ilyen helyen ehessünk. Az első igazán korán kelős napunk kedden, azaz a mai napon volt, ugyanis politikatudomány óránk volt reggel kilenckor, ahova sikeresen be is estünk, éppen a kezdés előtt. Szinte telt házas előadás volt, afrikaiakkal, üzbégekkel, koreaiakkal, de legalább hétféle nemzet szülötte megtalálható volt itt, például a tanárunk a Fidzsi-szigetekről származik. Szerényen képviseltem kis hazánkat, de annál büszkébben. Ebéd után végre valahára megvolt az első "nem csinálunk semmit" délutánunk is, így jutott idő a fennmaradt papírmunkákra, alvásra, sorozatra, és házi feladatra. Igen jól olvastad, házi feladatra, ami "csupán" annyi, hogy péntekre el kell olvasnom  tizenegy fejezetet a Jurassic Park-ból, hogy aztán összevethessük a filmmel. A kérdőjelek a fejem felett talán kezdenek megbarátkozni a helyzettel, így beletörődve a sorsomba, lassan elkezdem megfogalmazni, hogy a tudománynak milyen etikai korlátai vannak. Főleg, ami a dinókat illeti...

#2 Orientációs nap & Suwon város

"Azt mondják, kockázat nélkül nincs nyereség. Talán többről is szól. Kockázat nélkül nincs kaland, felfedezés, beteljesülés. Úgyhogy ne vesztegesd az időt! Vágj bele, és élvezd, ami jön!" /Erica világa c. film/

Az előcsarnokban éppen elérve a rajtra kész cserediák csapatot indultunk útnak, hogy a koordinátor által megadott épületbe röpke tíz perc alatt elérjünk. Egy kisebb hegymenet eljutni a kollégiumból az egyetem bármelyik egyéb épületébe, így kissé váratlanul is érte a bandát a túra, így mire felértünk az koreai nyelvi központ épületében tartandó orientációra (kettes épület), már levegőm alig maradt. A teremben a koordinátorunk, David, rögvest beültetett legelőre, így remek öltözködési ízlésficamát, egészen testközelből szemlélhettem, könnyed három órán keresztül. Nagyon segítőkész, sokat dolgozik értünk, természetesen nagyon szeretjük őt, éppen annyira, mint kiparodizálni. Megtudtunk minden alapvető információt az ittlétünkkel kapcsolatban, a szigorú órafelvételi rendszertől kezdve, a dátumokon át, egészen a "ne igyatok sokat"-ig. A legfontosabb épületeket a körbevezetésünk alkalmával ismerhettük meg, ekkor tűnt csak fel igazán, milyen óriási is a hely. Az egyetem rendelkezik saját éttermekkel, könyvesbolttal, bankkal, de még fodrászattal is. Sajnos, nem sajnos, látogatást kellett tennem két német, és két mexikói cserediákkal együtt a fotóstúdióba, hogy elkészíttethessük az agyonphotoshoppolt képünket a személyi igazolványainkhoz. Amíg a képekre vártunk egy kedvelt étteremben ebédeltünk, s egy jó adag kimbap (김밥) társaságában azon kezdtünk el gondolkozni, hogy akkor ugyan ma lesz óránk vagy sem. A "from page to screen" óránk péntek délután van, de valaki azt mondta, hogy az orientációs napon nem kell megjelennünk, valaki mégis állította, hogy igen. David mindenható szavában bízva, végül elindultunk (fejvesztett futásba kezdtünk), a célépület irányába, hogy megtapasztalhassuk első tanóránk szépségét, ám csak egy gyors ismerkedés volt, amolyan gyorstalpalós áttekintés. A tanárunk amerikai, nagyon rendes, humoros ember, és fő szándéka, hogy mindenkit beszéltessen, összeismerkedtessen, így felírva néhány kérdést, egymással kellett kommunikálnunk. Itt ismerkedtünk meg a nemzetközi diákok egy részével. Engem rögtön egy magas, üzbég fiú talált meg, de sajnos nem a kezemet kérte meg a szép szemeivel, csak a Szovjetunióról szeretett volna velem diskurálni. Két mexikói cserediákkal tértünk vissza a kollégiumba, ahol Fiorella már kábán pislogott rám, aztán csatlakozva hozzá, úgy bealudtunk, hogy csak valahol este hét körül tértünk magunkhoz. Összeszedve magunkat, írtam a német lánynak - aki napközben többször hangoztatta, hogy este amerikai barbecue buli lesz -, hogy várjanak meg, mi is jövünk. Természetesen rögtön az első busz, amire felszálltunk rossz irányba vitt minket, de ez a legjobbakkal (a francia cserediákok, akik már az előző félévben is itt voltak) is megesik. Suwon belvárosa gyönyörű, pezsgő, nyüzsgő. A tradíció keveredik a modern korral, mindenhol fények, emberek, éttermek és kávézók. Kissé groteszknek hat a tény, hogy a millió meg egy koreai étteremből mi pont egy western bárba mentünk, ahol egy jó drága sajtburgerrel, némi sült krumplival, és egy kis vízízű sörrel jutalmaztuk magunkat.

Nem viccelek, pont annyira volt sör íze, mint a reggeli baracklevemnek, és ezzel nem csak én voltam így, hanem szinte minden új cserediák. De hát kit érdekel, a sörpong így is fergeteges volt, mi a lányokkal meg kivégeztünk egy csocsófigurát, aki túl keményen fejelt bele a labdába. Nem mondom, még most is erősen nevetnem kell. Valahol éjfél körül fogtunk taxit, ami egyenesen a sulihoz hozott minket. Érdemes megjegyezni, hogy, ha az ember nagyobb társasággal utazik, akkor a taxi nagyon olcsó tud lenni, kényelmesebb is, mint a tömegközlekedés és házhoz visz. Taxit fogni viszont mér nem ennyire egyszerű, de mivel rengeteg taxi járja a várost, így viszonylag hamar sorra kerül az ember. Egyébiránt, azt már csak másnap mertem elmondani a többieknek, hogy először kicsit félrenavigáltam a sofőrt, ugyanis Kyonggi Egyetem (경기대학교) helyett, csak annyit mondtam, hogy Kyonggi iskola (경기학교), szerencsétlen fazonnak meg percekig gőze sem volt, ugyan melyik iskolába akarunk eljutni a tartományban. (Kyonggi a tartomány neve, ahol a város van. Innen ered az egyetem neve). Aztán persze csak összeraktuk félúton, és sikerült hajnali egy előtt befutnunk a kollégiumba, ami elviekben ezt el is várja, gyakorlatilag viszont elég könnyű kijátszani a beléptető rendszert. Mellékes információ: a spanyol srácok útja ennyire nem volt egyszerű, tekintve, hogy a taxis elvitte őket mindenhova Suwon-on belül, csak oda nem, ahova szerették volna, így a végösszeg sem volt éppen baráti. Nem voltak szomjasak, meg kell hagyni...

Hajnalig filmeztünk a szobatársnőmmel, így nem volt csoda, hogy szombaton valahol negyed egy körül kászálódtunk ki az ágyból, onnan pedig szinte rögtön az előcsarnokban találtuk magunkat, hogy körül nézzünk kicsit a városban. Nos, Suwon-ba úgy köszöntött be a tavasz +15 fokkal, mintha mindannyiunkat tarkón csaptak volna, így kabátra már egyáltalán nem volt szükségünk a nap folyamán. Spórolós brigádunk négy főből állt, és elhivatottan, egy fillért sem költöttünk tömegközlekedésre. Suwon legnevezetesebb történelmi része a Hwaseong erőd, ezt szerettük volna megszemlélni, így követve a Suwoncheon patakot, hamar rá is akadtunk az erődítmény falaira, a hozzá tartozó pavilonokra, tornyokra. "Hvaszong (hangul: 화성, Hvaszong, handzsa: 華城, latin betűkkel: Hwaseong) a 18. században épült erődítmény a dél-koreai Szuvonban, Kjonggi tartományban, 30 kilométerre Szöultól. A legjobb állapotban megőrzött koreai erőd.[2] Csongdzso király építtette édesapja, Szado koronaherceg emlékére. 1997 óta az UNESCO Világörökség része. Falai 5,74 km hosszúak." Valahol félúton pihenés gyanánt egy étteremben beszéltük át, hogy kinél milyen nemzeti ételek és italok vannak, és egyszerre azt kívántam, bár hoztam volna otthonról egy kis pálinkát a szomjas csapatnak, vagy legalább némi halászlevet. Befejezésül, oldalunkon a lemenő nappal, nem jártuk végig a falakat, elhalasztottuk legközelebbre, hiszen a falak egy része igen komoly emelkedők, dombok tetején voltak, nekünk pedig még hazáig kellet gyalogolnunk. Útközben vettünk némi péksüteményt, és hiába dugtuk össze a fejünket, csak nem jöttünk rá, hogy mi a fenét vettem. A sütemény tölteléke nem hasonlított semmilyen korábban ismert ízre, ám az útközben szemből érkező, két spanyol srác felvilágosított: édes vörösbabkrém.  Pupilláztam egy rövidet, majd elköszönünk, és napnyugtára visszaérkeztünk a kollégiumba. Fiorella időközben a többiekkel elment egy "esti sörre", így egyedül élvezhetem a szoba nyugalmát, és a kis kakaómat. 

A főváros lábánál, az 1,2 millió embert számláló Suwon-ban az árak nagyjából megegyeznek a pesti árakkal, vannak olcsóbb, drágább helyek, olcsóbb, drágább ételek, mint mindenhol a világon. Egy háromszög alakú, sokféle ízesítésben létező kimbap (김밥), ami egy reggelinek, akár gyors ebédnek is teljesen jó, 225 forint körül mozog, vagyis nagyjából 900 koreai won. A taxizás négy fő esetén, nagyjából 450 forint  fejenként egy negyedórás út esetén, ami szintén elég kedvező tud lenni, főleg, ami a kényelmet illeti. Vannak deluxe taxik is, ezek fekete színűek, és az utazás ára sokkal magasabb, ezeket inkább mindenki kerülje el, ha Koreában jár. Ahhoz, hogy az ember betudjon kapcsolódni a tömegközlekedésbe, egy úgynevezett t-money card-ra van szükség, amit időközönként fel kell tölteni, vagy automatánál, vagy szinte bármelyik boltban. Egy út nagyjából háromszáz forint. Elvileg ezt az elektronikus kártyát a taxikban is lehet használni, ezt még nem próbáltuk ki. Míg Magyarországon az ember mutatja a bérletét a metróállomásokon, itt beléptetőkapukon robog át az ember, és, ha nincs a kártyán elég pénz, akkor bizony a kapu nem nyílik ki. Természetesen, mire rájöttünk, hogyan működik, hogyan töltsük fel, párszor beragadtunk itt-ott, és egy kör buszozást is teljesen üres kártyával tettünk meg. Előbb utóbb, csak ideszokunk...

#1 Érkezés & Az első nap

A legemlékezetesebb élmények abból fakadnak, hogy kilépsz a kényelmi zónádból és kockáztatsz. /Melissa Hill/

Február 27-én Ferihegyről, egy Emirates Boeing 777-es géppel indultam Dubajba. Életem első repülése volt, izgalommal és egy titkon elmorzsolt könnycseppel kísérve. Öt és fél óra múlva már Dubaj repterén voltam kissé elveszve, és talán csak azután jöttem rá mekkora a reptér, mikor felfedeztem a saját metróvonalat, később pedig a rettenetes tömeget. A kapum, a terminál legvégén volt, felért a menet egy gyalogtúrával számomra, viszont itt már rám talált két német fiú, akik velem együtt cserediákok itt. Dubaji idő szerint hajnali háromkor indultunk tovább Dél-Korea nemzetközi repterére, egy Emirates Airbus A380-as géppel, ami minden várakozásomat felülmúlva, hatalmasnak bizonyult. Ami az economy osztályt illeti, nyakamat rá, hogy tele volt a gép, és a korábbi repüléssel ellentétbe, nagyon zsúfoltnak, már-már fullasztónak bizonyult az ablak melletti ülés. Szerencsére képes voltam a több, mint nyolc órás utat végig aludni, csak a két étkezéskor ébredtem fel, illetve nem sokkal az érkezésünk előtt, mikor már fel kellett nyitnunk az ablakok redőnyeit. Koreai idő szerint délután ötnél járt az óra, vagyis éppen nyolc óra az időeltolódás.

Incheon repterén még szöszöltünk a kitöltendő dokumentumokkal, amiket a fiúk nem töltöttek ki a gépen, így utolsóként haladnunk át az ellenőrző ponton, a koordinátorunk pedig már aggódóan üzengetett nekünk, hogy mégis hol esz minket a fene. A lényeg, hogy nagyon jót szórakoztunk mindenen, kezdve azon, hogy óráknak tűnő percekig vártunk a bőröndjeinkre, és megbeszéltük, ha nem jön a miénk, elvisszük másét, sebaj. Négy török lányt felkarolva indultunk megkeresni a koordinátor csapatot, akik természetesen a terminál másik végében vártak minket. Kedves fogadtatás, gyors infóközlés, és rohanás az egyetemi buszra, ami nagyjából egy óra alatt el is juttatott minket Suwon-ba. Említettem már, hogy szakadt az eső? Egész este esett, amihez hideg szél dukált.

A kollégiumok 22 emeletnyi magasak, kettő van belőlük, egy a fiúknak, egy pedig a lányoknak. A kolesz előcsarnoka, az étterem, a boltok (ugyanis van írószer és "éjjelnappali" is), ezek mind közösek, itt szoktunk általában találkozni. Gyors eligazítás után a korábban érkezők megmutatták merre vannak a szobáink, és az olasz szobatársam is rám talált. Hamar lepakoltunk, visszamentünk a csarnokba, onnan pedig pár régebbi cserediák vezetésével elsétáltunk a közeli nagyáruházba. Az eső még mindig szakadt, de legalább megszereztük az ágyneműnket, én pedig sikeresen elvesztem valahol a hűtők osztályán. Egy francia srác lelt rám, mondván, mintha valaki hiányozna köreikből, így gyors körbeszaladta a két emeletet, míg én a baracklevek között bóklásztam. Visszaérve Fiorella - a szobatársam -, nem győzött bocsánatot kérni, hogy már vett routert, így, mivel én is vettem egyet, már biztosan nem lesz wifi-ből hiányunk. Ágynak dőlt, én pedig újra nekivágtam az esőnek, ezúttal egy közeli épületbe, ahol megvacsoráztunk, és némi alkohol is lecsúszott (szigorúan csak soju kóstolás!). Éjfél előtt nem sokkal tértünk vissza a francia lányokkal, és végül én is ágynak estem, majd némi megszakításokkal, délelőtt tizenegyig aludtunk.

Mint kiderült Március 1. nemzeti ünnep itt Koreában.
"Az országot 1910-ben annektálta japán és gyarmati igazgatás alá vonta. 1919. március 1-jén harminc függetlenségi vezető gyűlt össze Szöulban, és deklarálta az ország függetlenségét. Ennek hatására az egész országban tüntetések kezdődtek, amelyet a japán hatóságok csak nehezen tudtak elfojtani. Az esemény később a március 1-je mozgalom nevet kapta."

"A székhelyét Csungkingba átrakó kormány 1941-ben hadat üzent Japánnak és a tengelyhatalmaknak, majd önkéntes hadsereget szervezett, amely Burmában és Indiában harcolt a brit csapatok oldalán. Az 1943-as kairói konferencia után a szövetségesek elismerték Korea függetlenségét. A koreai önkéntes haderő 1945. augusztus 20-án akart partra szállni Koreában, hogy felszabadítsa a területet, azonban a japán kapituláció miatt erre nem került sor. A kormány ezután a déli, amerikai megszállási zónába, Szöulba települt át és 1948. augusztus 15-ig folytatta a munkáját, amikor a Li Szin Man vezette kormány átvette feladatait és kikiáltotta a Koreai Köztársaságot."

Ennek örömére miután végre rendesen kipakoltunk nem sokkal délután egy után, elcsíptük a Szöulba tartó kisebb csapatot. A beharangozásokkal ellentétbe minden nyitva volt Szöulba, s az odajutás is pofon egyszerű, hiszen innen Suwon-ból, közvetlen metró visz a fővárosba. Nagyjából fél óra alatt már Gangnam kerületben van az ember, ám a mi úti célunk ezúttal a Gyeongbok palota volt, ami jóval északabbra van.
"Szöul öt királyi palotájának egyike, mely 1395-re készült el. nevének jelentése „A mennyek által megáldott”. A japán invázió idején, az 1590-es években elpusztult, 1897-ben építették újjá. A többi palotához viszonyított elhelyezkedése miatt „északi palotának” is nevezték." 
Egy parádé kellős közepébe csöppentünk, rengeteg emberrel, nagy tömeggel, és felkészült rendőri útzárakkal. Valahol itt keveredtünk el a spanyol cserediákoktól, akik vezettek minket, így hatan maradtunk, hogy feltaláljuk magunkat, ám mindenek előtt, hogy ebédeljünk. A palota tisztességes átnézését más napra halasztottunk, hiszen viszonylag későre járt, és az idő is nagyon szeles volt. Egy kisebb étterembe mentünk (igazából az első, ami utunkba esett), itt megcsillogtathattam szegényes koreai tudásomat, és megismerkedhettünk az evési etikettel is. Tíz rendelhető ételből kilenc minden bizonnyal csípős lesz, ezt már azért tudtuk, de az, hogy fél liter vízzel tudom csak megenni a rámenem, az azért meglepett. Még szerencse, hogy a víz ingyen jár az étkezésekhez 😄... Felkerekedtünk, hogy sapkát veszünk nekem és az egyik mexikói lánynak, ám végül csak keringtünk a közelben, felfedeztünk helyeket, dolgokat..., furcsa dolgokat. Ekkor már persze esteledett, és ránk várt a feladat, hogy egyedül visszajussunk Suwon-ba. Megjegyezendő, hogy wifi szinte mindenhol van, csak ott nincs, ahol éppen kellene, na sebaj, elhittük, hogy uraljuk a helyzetet, és egy átszállással, már rá is leltünk a megfelelő metróra, ami szinte a kollégium lábánál tett ki minket. Átfagyva érkeztünk vissza az épületbe, vettünk vacsorát, és sikerült letegeznem a boltos nénit is koreaiul. Szerencsémre nem orrolt meg érte. Látványosan... 

A komminukációs eszközünk (fegyverünk?) itt a Kakao Talk, olyasmi, mint a Facebook messenger, ám szerintem butább, legalábbis még nem sikerült megszoknom, nem úgy, mint a fiúknak, akik imádják széttrollkodni az egészet, és egy biztos. A srácok épülete igazán  fülledt (a poénoktól) mostanra, így éjfél tájékán, annak dacára is, hogy a szoba hőmérsékletét zárolták, és nem tudjuk változtatni egyáltalán. Holnap lesz az első nap az egyetemen, avagy orientációs nap, mi pedig még szét sem néztünk a kampuszon, ami közel egy kilométer hosszan fekszik Suwon szélén.


Jelmondatom a mai napon: "Wifi where are you? And where we are?" 

Forrás: A Koreai Köztársaság ideiglenes kormánya – Wikipédia
Changdeok Palace - Wikipédia