#12 Újra Koreában

,,A világ tele van olyan ajtókkal, amelyeken keresztül megdöbbentő lehetőséget láthatunk - csak ki kell nyitnunk őket." /Tina Seelig/

És én kinyitottam. Újra.

2019.08.11. 23: 40 (vasárnap)

Nehéz belekezdeni, nehéz megtalálni a megfelelő első szót, mondatot, főleg, hogy egy koreai srác eléggé lekorlátozza a bal kezemet az írásban, ugyanis a Busanba tartó vonaton bealudt és az egész felkaromat párnának használja. Nem csodálom egyébként, már éjfél van lassan, ez az utolsó vonat Szöulból, ami jelenleg 294 km/h-val halad. Szemeim kisírva, pedig ekkor már hetek óta Koreában vagyok, ekkor már az első iskolai hetemen is túl vagyok az International School of Busan-ban, ahol a Campus Mundi jóvoltából, a szakmai gyakorlatomat töltöm. Mi ez az érzelmi mélypont mégis? Kezdjük talán az elején…

2018 első felében négy hónapot töltöttem Dél-Koreában, mint egy egyetem hallgatója. Suwonban éltem, innen a blog elnevezése is. Suwon egy milliós lakosságú város, mely Szöul belvárosától nagyjából 50 perces metrózásra van. Az egyetem csodálatos campusa, a kurzusaim, a megismert barátok, a megjárt helyek, a koncertek, az élmények..., felejthetetlenné tették Koreát. Előttem van, mikor sírva írtam meg az utolsó bejegyzésemet abból az évből, amikor leadtam a szobánk kártyáját a kollégium portáján…, ahogy a reptérre indultam. Nagyon boldog voltam, hogy végre haza térhetek, de fájt is, hogy a hónapok észrevétlenül rohantak el mellettem. Valószínűleg a szentimentalis szó egyik szinonímája én vagyok. 

Telt múlt az idő, elérkezett 2019 és az államvizsgám közeledte, bennem pedig újra megmozdult valami. Valahogy ki kellene maxolni azt a bizonyos ,,hallgatói jogviszonyt”. Mondhatnám azt is, hogy addig kell nyújtóznunk, ameddig a takarónk ér, és sajnos sokan nem is gondolnák, az a bizonyos takaró, milyen hosszú is, vagy milyen nagyra is tudjuk nyújtani a karunkat. Ez alatt azt kell érteni, hogy amíg az ember egyetemi hallgató, jogviszonya van, addig számos olyan egyedi lehetőség várja, amihez csak annyi kell, hogy az ember merjen lépni. Előre. Az ismeretlenbe. Bár az én esetemben ekkor már az ismertbe, hiszen eldöntöttem: megpályázok egy Campus Mundi szakmai gyakorlatot. Ennek a hatalmas előnye, hogy diplomaszerzés után is teljesíthető, így bátran vágtam neki a pályázati anyagok begyűjtésébe, megírásába és nem utolsó sorban megtalálni azt a bizonyos fogadó intézményt, akik segítenek aztán megvalósítani a gyakorlatot. Itt aztán nem volt egyszerű dolgom. Míg az első koreai utamnál Szöult és környékét néztem ki, ez alkalommal már tudtam: Szöul nem minden, sőt! Így aztán nagyon boldog voltam, mikor Busan-ból egy remek csapattól, megkaptam a fogadólevelemet, s kisvártatva a pályázatom is leadásra került. A főiskolám ismét támogatott mindenben, a családom is, reménykedve vártam, hogy vajon sikerül-e. Tudom, hogy az utolsó utáni pillanatig remél az ember, hogy mindig pozitívnak kell lenni, de a léc ezúttal magasabb volt, én pedig sosem voltam éltanuló. Szakdolgozatom leadása után, de még az államvizsga előtt érkezett meg az email: pályázatom TÁMOGATOTT státuszt kapott, magyarán szólva: a Tempus Közalapítvány támogatja a kiutazásomat, a három hónapos szakmai gyakorlatomat Dél-Koreában, Busan városában.  Ez volt Május 24. Mintha csak tegnap lett volna...

Kicsit elszégyellte magát utazótársam, átpakolta magát az ablakfelé. De aztán megint kókad a feje, ezúttal előre, miközben a KTX (Korea Train eXpress) könyörtelenül vágja az éjszakát dél felé.

Miután néhányszor azért átfutottam a levelet, sebesen kedztem végig telefonálni a családot, majd barátnémat Barbit, hogy van-e programja a nyárra, ugyanis: repülünk Koreába! Emlékszem, amikor még csak viccelődtünk vele, hogy meghívom egy repjegyre, aztán... Aztán keresztszüleim is elkezdtek eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha! Mi lenne, ha ők ketten, meg a két unokatestvérem is csatlakozna a bulihoz, és egy kisebb turistacsoportot alkotva vágnánk neki az országnak, s mivel nem először járom meg Koreát, idegenvezető sem kell. Hetekig tartó repjegyfigyelés, szállásnézegetés, tervezést követően, a kiscsalád nekivágott az útnak, át Dubaj forgatagán, egészen Dél-Koreáig. Megtettük azt, amit csak az igazán bátrak és merészek tudnak: egy hétbe minden kiemelt helyet, Suwont és még Gangneungot (Japán-tenger) megjártuk, megnéztünk, megettük és persze megittunk. Az idő borús, sokszor esős volt, ami nagy megváltás volt, mert egyszer vagy talán kétszer sütött ki a nap, és akkor is szénné égtünk. Rengeteg video készült a hétről, újra megjártam azokat a helyeket, amik a szívemhez nőttek, s olyan dolgokat is kipróbáltam, meglátogattam, amik számomra is újdonságnak számítottak. Az első érzelmi mélyrepülésem volt, mikor keresztszüleim és a két unokatestvéremet a reptérre kísértük Barbival és búcsúzkodni kellett. Vajon tényleg jól érezték magukat, láttak eleget, ettek eleget? Aztán Barbival folytattuk a kalandozást, ez terelte el a gondolatomat. Egy kis szöuli bulival kezdtünk, majd egy másnapi leutazással Busanba folytattunk. Mindazonáltal, hogy hétfőnként zárva vannak a klubbok Itaewon-ban, csak a bárokban lehet utalozni, ahhoz képest könnyűszerrel találtunk rá a nekünk való ,,táncolni akarunk" helyünkre. Busan város az ország második legnagyobb városa, 3-4 millió között van a lakosság, területét tekintve viszont nagyobb a fővásornál. Számos tengerpartja van, amik közül az egyik lesz számunkra mérvadó: Songjeong. A csodás tengerparttól nagyjából 300 méterre béreltem ki egy hostel szobát, ami megint megérdemelne, mint, ahogy minden leírt mondat, egy külön bejegyzést. A szállás egyébként 5 perc buszútra van a munkahelyemtől (másfél kilométer?), ami ahhoz képest, hogy azt mondták, hogy az iskolától kb. 50 percre vannak átlagosan az elérhető hosszútávú szállások, elég jó.

Barbit kísértem fel Szöulon át Incheon-ba a reptérre, aki velem lakott még akkor is, amikor már  napközben dolgozni kezdtem. Az első koreai utamban ez volt valószínűleg más, hogy egyedül jöttem, nem hagytak itt és mentek haza a hozzám legközelebb állók. Nem gondoltam, hogy ilyen rosszul fog érinteni...

2019.08.13. 17:40 (kedd)

Hajnali negyed kettőkor értem Busan állomásra, ahonnan taxit fogtam. Nos, általában a szállásomtól busszal minimum egy, másfél óra a busani vonatállomás, ezt a taxis röpke húsz perc alatt lezavarta. Mit neki nyolcvanas tábla, úgy pördültünk át a városon, hogy azért elgondolkodtam vajon mekkorát zuhanunk a Gwangan hídról, ha a második kanyart is százharminccal veszi be. De legalább hamar leértem SongJeong körzetbe, aztán másnap suli után ki is maxoltam a délutáni alvás fogalmát. Feltöltődtem, túllendültem az érzelmi mélyrepülésen, az iskolát is egyre jobban élvezem, feloldódtam, kezdek kinyílni a tanárok és a gyerekek között egyaránt. A munkámmal elégedettek, a mentorom pedig lenyűgöző, s természetesen az iskola önmagában is meg fog érni egy külön bejegyzést. Rengeteg teendővel, játékos tanulással, új tapasztaltokkal zárult ez a nap is az International School of Busan-ban (ISB), aztán be is költöztem délután a szállásom ,,melletti" Starbucks-ba. Imádom a kilátást a part menti kávézók emeletéről...